Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 6. (Hajdúböszörmény, 1987)

TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Sóvágó Mihály: Emlékezés a Keleti temető madaraira

Sóvágó Mihály Emlékezés a Keleti temető madaraira A hajdúböszörményi Keleti temetőt 1836 körül nyitották meg. A korábbi temető már nem tudta befogadni a halottakat. Ennek a korábbi temetőnek egy része ma is megvan, Fürdőkert néven ismeri a város lakossága. Az úttörők háza és tábora van benne, valamint egyetlen sír, Nagy Istváné, lelkipásztor költőnké. Eredetileg a Vásár térig és a Szabadság utcáig elnyúlt, és hajdani csőszháza a Bercsényi utca külső oldalán harminc éve még megvolt. A Keleti temető helyét elődeink úgy jelölték ki, hogy nagyon sokáig elég legyen temetkezésre. Akkor még a Középkert lakatlan szőlő volt, és tőle északra legelő terült el. Ebből hasítottak ki egy téglalap alakú részt. Most a hajdúböszörményi 7994. számú tulajdoni lapon, 7831. helyrajzi szám alatt van felvéve a temető, 28 hektár 6430 négyzetméter térmértékkel, ami holdakra átszámolva 49 hold 1237 négyszögöl. Tulajdonosa a hajdúböszörményi református egyház. Ezek a száraz nyilvántartási adatok semmit sem árulnak el abból, hogy valaha ez a temető milyen szép volt, és mennyi madár élt benne. Azt látni kellett. Ennek a dolgozatnak az a célja, hogy megmutassa, milyen volt ezelőtt negyven-ötven évvel a hely madárvilága. A temetőt mély árok övezte és védte a hívatlan látogatóktól, betévedő állatoktól. A város felőli, keskenyebb, nyugati végén kezdődött a főútja, amely az egész területet átszelte. Mellé építették a csőszházat. A főúttal párhuzamosan északra és délre két-két hosszanti út vezetett végig, és szabályos közökben hét keresztutat nyitottak. Az utak egyúttal megszabták a temető parcelláinak a számát. A hajdúböszörményi temetkezési szokásokról nagyon sok érdekes adatot lehetne felsorolni, de ez nem tárgya ennek a tanulmánynak. Egyet azonban mégis meg kell említenem: azt a következetességet, amely a sírok és a koporsó tájolásában megnyilvánult. A sírgödröt mindig kelet—nyugati irányúak voltak, és a halottat úgy bocsátották le a gödörbe, hogy a feje nyugat felé nézzen. Ide, tehát a sírdomb nyugati végére állították a „fejfát" — minden halottnak külön-külön —, később a jómódúaknái a márvány sírkövet is. E szokás eredete az idők homályába vész. Dr. Fodor István kiváló régészünk a hajdúdorogi Temetőhegyen ősmagyar sírokat tárt fel, több mint 470-et, és a halottak valamennyien úgy voltak eltemetve, hogy a fejük nyugatra nézett. Ebbe a temetőbe 920-tól 1200-ig temetkeztek. Már ezer évvel ezelőtt élt ez a szokás,

2 és máig fentmaradt. Jelenlegi köztemetőnkben is — a díszsírhelyek kivételével — kelet—nyugati tájolásúak a sírok, és nyugaton, a fej felett, állnak a síremlékek. A hagyományok tiszteletének rendkívüli erejét mutatja ez a szokás, de az is csodálni való, hogy Hajdúdorogon már ezer évnél régebben él a Temetőhegy elnevezés. Még ma is sok megvan a csónak alakú, hátukon domború, elöl simára lefaragott, csúcsos tetejű (ritkán lóheremintával koronázott) fejfákból, ötven éve pedig még elborították a temetőt. A felirat a lapos homloklapra került, feléje rendszerint szomorúfüzet mintáztak. A szöveg felett ABFRA betűket véstek be (A boldog feltámadás reményében. Ámen). A fejfák művészi értéke semmiben nem maradt el a védetté nyilvánított szabolcsi fejfák mö5