Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 6. (Hajdúböszörmény, 1987)
TÖRTÉNELEM — GESCHICHTE - Nyakas Miklós: A szabolcsi hajdúvárosok helyzete Várad eleste után a kassai főkapitányhoz írt levelek tükrében, 1668
tyük". „Sőt mégh ha az Töröktől mernénk, mégh az Török végh Várai között is megh kergetnénk" — tették hozzá a nagyobb nyomaték kedvéért. A váradi törökök azonban nyilván nem minden alap nélkül vádolták a hajdúvárosiakat. Bizonyítja ezt az 1668 decemberében Kassán tartott haditörvényszék, amelyre különböző végvárak katonái mellett nyolc szoboszlói hajdúvitézt is megidéztek, s azzal vádolták őket, hogy a „békességh bontogatására", s „az Teöreököknek is bosszantására" a váradiaknak hódolt komádiak marháját elhajtották, s csak váltságdíj fejében voltak hajlandók visszaadni. Ráadásul a már keresztben álló búzájukat is felégették. A derecskeieknek és a kabaiaknak marhájukat ugyancsak elhajtották, Berekböszörményben pedig embert is öltek, marhát is raboltak. A kassai főkapitány az államközi béke megőrzése érdekében szigorúan tilalmazta a hódoltságbeli zsákmányszerző akciókat, közismerten kevés eredménnyel. Többek között a végváriak általános fizetetlensége miatt, de a magyar nemesi osztály hódoltságbeli érdekeltsége miatt is. 1 0 Többek között Csáky Ferenc a hajdúvárosokat is utasította arra, hogy a hódoltság területére járó fosztogatók ellen erélyesen lépjenek fel. Ez azonban többnyire csak jámbor kívánság maradt. Több okból ! Egyrészt a „fosztogatók" rendszerint hivatásos katonák voltak, akik mögött gyakran tekintélyes fegyveres erő is állott, olykor pedig főúri pártfogók. Jellemző példaként említhetjük Magyar Mihály nevű végvári katona esetét, aki Pethő vicegenerális szolgálatában állott, s így annak hathatós védelmét élvezte. Magyar Mihály több társával együtt rendszeresen járta a török hódoltságot, s onnan részint marhákat hajtott el, részint pedig szökött jobbágyok visszahozatalára vállalkozott. Magyar Mihályt hazatértében a dorogiak a kassai főkapitány parancsára hivatkozva elfogták, s amint Csáky Ferencnek jelentették, a hódoltság területéről származó marhákat koboztak el tőle; „Eökör, Tehényh is vagyon a fele reszt közte". Kétszázhat darab jószágról volt szó! Magyar Mihály katonái azonban hamarosan visszaszerezték azokat: „hatalmasul rea menvén azon marhara, mellettük levő őrző Embereinktől el vették..." — panaszolták a dorogiak. Az ügyből vizsgálat lett ugyan a kassai főkapitány hadiszékén, de az nyilván nem sok eredménnyel járt. Természetes, hogy a végváriak hódoltságbeli vállalkozásai gyakran a törökkel való komoly összetűzésekhez vezettek. így például 1668 augusztusában Bocs (Bihar megye) mellett a váradi Husszain agát „verték" fel, amely a váradi törökök készülődését váltotta ki, s az általános légkört is nagyon elmérgesítette. A dolog természetéből fakadt, hogy a váradi törökök sem maradtak el a „békességbontogatásban". Ugyancsak 1668 augusztusában Nyírbéltekről (Szatmár megye) a csorda behajtásakor két gyermeket raboltak el, de a példákat mindkét részről bőségesen lehetne idézni. Ez a légkör magyar részről az állandó vigyázást, a hírek gyűjtését, a török mozdulatainak szemmel tartását követelte meg, amelyet a kassai főkapitány a hajdúvárosok egyik elsőrendű kötelességévé is tett. Egyébként is létérdekük fűződött a hódoltságbeli események állandó figyelemmel kíséréséhez, a török hírek gyűjtéséhez, az állandó vigyázáshoz. A kapott vagy szerzett értesüléseket rendszerint a kallói kapitányhoz jelentették, aki azokat haladéktalanul továbbította Kassára vagy pedig a főkapitány tartózkodási helyére, illetve szükség esetén a szomszédos végvárakba is, így például Tokajba, Ibrányba 1 1 vagy Szatmárra. 10 A kérdés legúiabb kifejtése Szakály Ferenc: Magyar adóztatás a török hódoltságban. (Bp., 1981.) 11 Ibrány kevésbé ismert magyar végvár, a XVII. században különösen Várad eleste után játszik a helyi konfliktusokban jelentős szerepet. Ali váradi basa 1666-ban pl. panaszkodik azitteni vitézek támadásai ellen. Vö. Egri és váradi pasák s szolnoki bégek levelezése magyar végvári kapitányokkal és hódoltsági helységekkel. 1660—1682. Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Izsépy Edit. (Bp., 1962.) 263—267. 25
