Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 5. (Hajdúböszörmény, 1983)
NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Bencsik János: Egy módos paraszt gazdasága és hagyományos életmódja a századfordulón Hajdúböszörményben
alakult, amelynek a lényege a földművelés és ezzel együtt az állattartás belterjessé válása. E szerkezeti váltás a vizsgált családok első és második generációjának életében zajlott le. A kisparaszti termelés szintjén megrekedt gazdaságok csak meghatározott mennyiségű szántóterületet művelhettek meg, ezért e családok birtokszerzése is mérsékelt. Zártságuk másik bizonyítéka az, hogy bérművelést nem vállaltak, de saját birtokukat is csak ritkán adták ki bérlőnek. A modern kisgépek nehezen terjedtek el gazdaságaikban. 2 2 Az ekekapa az 1890-es, a vetőgép, a vaseke az 1900-as évek elején jelent meg körükben. A hagyományos termelési módhoz való ragaszkodás jellemző példája Barak Antal apjának állásfoglalása: „Mindig azt mondotta; hogy az ő földjébe nem megy az ekekapa. Azt csak kézzel jó kapálni! Mindig hétlovas fogattal járt, azzal vontatta a szekér terményt." Egyszerű vetésforgót alakítottak ki a parasztbirtokon. Fő terméknyeik a kalászosok voltak, s ezeket hol tallóba (vagyis újra kalászos után), hol csutkafödbe (vagyis kukorica, kapásnövény után) vetették. Rendszerint 3 járásban használták a földet; búza — kukorica — egyéb (kalászos, vagy kapás) követték egymást. E vetésforgóban kevés volt a vetett takarmánynövény, s ha volt lucerna (pl.), akkor azt 20 évig is kaszálták. Mikor az öregedő növény ritkulni kezdett, akkor magot hagytak belőle, s az elpergett lucernamag nyomán újra sűrűsödött a növényzet. A „magvak alá" általában egyszer szántottak. Bagosi Imre családjában először az 1920-as években alkalmazták a kétszeri szántást, amiért a nagyapjuk e módszert „tanáros gazdálkodásnak" bélyegezte. A család és a bérmunkások részvétele a termelésben A módos parasztok nagycsaládi szervezete már a XIX. század elejére felbomolhatott. Ennek mintegy utolsó kísérőjelenségeként maradt meg körükben az a gyakorlat, hogy valamely gyermek, rendszerint a legfiatalabb (vagy egyedüli) fiú örökölte a családi házat a városon, s az öregedő szülők (de gyakran a nagyszülők is) vele együtt éltek. De a teljes elöregedésig általában külön kenyéren (külön háztartásban) maradtak. Megjegyezzük, hogy ekkorra elenyészett az a korábbi öröklési rend is, miszerint a városban, a belsőségen levő lakóházat az idősebb, az ólaskertet pedig a fiatalabb fiúgyermek örökölte. A parasztgazda családok a városon laktak. Ha időlegesen ki is szorultak a tanyára (mint a Barak család), gyermekeik iskoláztatása végett előbb-utóbb beköltöztek az atyai örökségbe. A parasztgazda legény, ha megházasodott, nem költözött a felesége családjához. „A lány ment el a háztul, ha férjhez ment. Én is szégyeltem volna, ha iányos házhoz mentem volna embernek. Még ha egyedüli jány volt, akkor is az költözött el, annak az volt a rendje-módja. Nem szógának ment a férfi a házhoz!" Tehát a hagyományos szokásrend érvényesült, éspedig az újasszony költözött a férje családjába. Mivel azonban lehetőségük volt arra, hogy az új család különváljon, ezért a férj családjának anyja (vagyis az anyós) szívesebben maradt egyedül, mint sem a menyével lakjon együtt. Legfeljebb a legfiatalabb fiúgyermek felesége élt együtt az anyósával, aki ekkorra egyébként is elöregedvén, mind kevesebb részt követelt a háztartás, esetleg a gazdálkodás irányításából (mint pl. a Bagosi család esetében). Ennélfogva az apai nagyszülők éltek együtt, egy családban az unokákkal. Arról szóltunk, hogy az idősebb fiúgyermek megházasodván hamarosan külön költözött, de azért előfordult az, hogy a fiútestvérek továbbra is közösen gazdálkodtak. K. Tóth Imre és öccse több mint egy évtizedig együtt művelték saját és apjuk részbirtokát, az utóbbit feles haszonbérletként. Közös volt a munkaszervezetük, közösen vetettek, stb. Egy-egy gazdasági év végeztével a terményen osztozkodtak. 22 Vö. Orosz István 1973/a. 157. 199.
