Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 4. (Hajdúböszörmény, 1980)

TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Szabó V. László: Ugartyúk (Burhinus oedicnemus) a Hortobágyon

pal szinte teljesen eltűnik terepszínével s főleg delelés idején csak egész közelről repül fel, leereszkedve egy darabig fut, majd lelapul. Jellegzetes fészkelési biotópján kis gödröt fürdik ill. kapar (?) ki, de felhasználja a természetes terepmélyedést, állatnyomot is. A tojások melletti „fészekanyag" főleg juhmogyorót, nyúlmogyoró, rögök, kis növényi szárak, gyökérmaradványok. Még ún. „vasborsót" is találtam a fészek ill. a tojások körül. Ezeket a szikpadka anyagából mossa ki az erózió s a szikpadkalejtőn nagyság szerint helyezkednek el. A fenti anyagok egyrészt a mintegy 15 cm átmérőjű fészekmélyedésben a tojások mellett, de gyakran a fészek körül mintegy 20—25 cm-es körben, a kotlás folyamán egyre gyarapodó gyűrűt találunk. Friss tojásos f. a.-nál ezt még sohasem tapasztaltam. Valószínűnek tartom, hogy egyrészt a kotló madár forgatás közben csipeget, szedeget, rendezget s így gyarapodik az anyag, de a jelek arra is mutatnak, hogy váltáskor, a váltás készségének jelzésére használt jelképes „ajándékozás"-ról van szó, s az így odahozott anyagokból szaporodik a külső gyűrű ... Végül még védő körgyűrűre is gondolhatunk. Aradi (in verb.) bíbicnél is megfigyelt kopár biotópon ilyen gyűrűt, de csak közvetlen a kikelés előtt! A Hortobágy izzó, remegő, délibábos felszíne fölött 400 m-ről (legalább ennyi a tűrési határ!) nem könnyű a megfigyelés. Közeli lessátorral zavarni a rendkívül érzékeny, szemes madarat nem ajánlatos. — A kotlás folyamán a váltótárs, a nap nagyrészében valószínűleg a hím, a fészek közelében, rendszerint egy szikpadkán, majd megnyugodva annak északi árnyékába lapulva „őrködik". Mindig a kotló madár fut el s lopakodó, lapuló, igen gyors futással sokszor több mint 100—200 m-re is elfut s a fűben meglapul. Az „őr" később fut el, gyakran felrebben s a másik felé tart. Ügy tűnik tehát, hogy a kotló éberebb, mint az őr, de lehet az is, hogy az őr valami hangot ad, mellyel a fészek elhagyására készteti a tojót, maga pedig kivár. Egyébként a két nem- megkülönböztetése nagy távolságról igen nehéz, még közelről se könnyű (Mődlinger 1975). A kotlás ideje 25—27 nap, nem egészen 4 hét. A fiókák az erősen kotolt tojásban, főleg pedig a kiütöttben, csipognak. Kikelés után egy darabig a fészekben maradnak, míg felszáradnak. Szemük még szürkés, nem sárga, de hamarosan kénsárgára változnak. Egyhetes korukban 150, 2 hetes korukban 200, háromhetes korukban 3—400 m-re találtam őket a fészektől. Költőhelyükhöz rendkívül ragaszkodnak az öregek s a fiatalok is. Két évben egymás után alig 1 m különbség volt a fészkek helye között. Persze a zavartságtól függően változtatják fészkelőhelyüket. Nyár végére már együtt vannak — esetleg mind a két költés — tagjai. Az öregek még az egészen tollas fiókákat is — főleg az egyik szülő, valószínűleg a tojó — istápolja, közelében van. A szülők vészjelére a fiókák a kopár szikről az árnyékot adó szikpadka szegélyében, repedések szélén, feltúrt göröngyök árnyékában húzódnak meg. Legalább fejüket igyekeznek árnyékba dugni. Az árnyék az anya alá búvás, az anya „árnyékába" búvás biztonságát adja. Ez tapasztalható a többi fészekhagyó sziki fészkelőknél is. Az ugartyúkfiókák még tollas korukban is hosszú ideig képesek teljes mozdulatlanságba meredni. Nagy, nyitott szemük se pislog, kézbe lehet őket venni, meg se moccannak. Két ízben tapasztaltam, hogy a lapuló fióka elfutott ill. letéve elszaladt. A forró sziken csőrüket kinyitva igen bő váladékot bocsátanak ki s párologtatnak el testük lehűtésére. Egyébként — gyenge bárány bundájára emlékeztető — pehelytollazatuk is kitűnő hőszigetelő. Táplálkozást, etetést nem sikerült megfigyelnem. A sáskák tömege a Hortobágyon bizonyára egyik fő eledelük. 16