Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 3. (Hajdúböszörmény, 1977)

Sz. Kürti Katalin: Maghy Zoltán pályakezdése

bágyi kolónia. Bár közös témákat és modelleket festett Káplárral, Boromiszával, mindhárman ügyeltek az egyedi megoldásokra. Szigorú bírálattal és önbírálattal dolgoztak, különösen a fiatal Maghy tanult a két idősebb mestertől technikai fogásokat, de leginkább látásmódot, valóságszemléletet. Naplójában megörökítette közös munkájukat, így számol be pl. 1928. október 23-i útjukról naplójában: „Cserepes tanya, Tiszacsege — Kimentünk a közeli pusztára, hol a csegei gulya legelt. Szándékunk volt az ottani gulyást, Hajdú Imrét lefesteni. Nagyszerű pásztortípus ő. Alacsony termetű, barnára lesült, szívós külsejű, szúrós tekintetű ember. Sötét, ívelt szemöldök, szénfekete szemei felett. Hajlott orra alatt hosszú, lelógó bajusza van. Hárman vesszük körül Hajdú gulyást, állványaink elé állítjuk és festjük." Másnap „a gulyás tanya mellett állítottuk fel állványainkat, és Farkas Berci tinógulyás botra támaszkodva állott előttünk. Berci a tinók őrzője, fiatal még, 21. évében van, korosabbnak néz ki, ívelt tágranyílt ábrándos kék szemei vannak, nagyfejű legény, piros arcú erős ember, világos selymes fényű bajuszával". Maghy írásában, de festményein is nagyszerűen jellemzi Hajdú Imrét, Farkas Bercit, Ferge Józsefet, a margitai ménes öreg számadóját, Pap Samu kospásztort, Szarvas Ernő juhász bacsót, Bence Gyuri bivalyost. A szélnek, sorsnak kitettséget, edzettséget hangsúlyozza erőteljes alakjukkal, cserzett arcukkal. Káplár Miklós ugyanezeket a modelleket állítja elénk, de a táji háttérrel együtt jellemzi alakjukat, s a pásztorok mögül elmaradhatatlan a foglalkozásukat, „beosztásukat" jelző állatalak. Maghy pásztorait élethűséggel, részletező realizmussal állítja elénk, Káplár és Boromisza nemegyszer stilizált, dekoratív jelenet részeként, s gyakran a faji jelleg túlzott hangsúlyozásával. Tájképeik „modelljei" is gyakran azonosak voltak: a kilenclyukú híd, a csárda környéke, a távolabbi karámok, ólak, gémeskutak, Máta, Margita és Tiszacsege kunyhói, tanyái, a legelő gulya, stb. Figyelték a puszta állandó, napszakonként, évszakonként váltakozó hangulatát, a Hortobágy vize, a délibábos vidék atmoszferikus szépségeit. A fiatal Maghyt elsősorban a kora reggel színgazdagsága, az esti puszta misztikussága ragadta meg („Hortobágy reggel", „Holdfényes Hortobágy vize", „Hangulat a pusztán holdkeltekor", „Alkonyszínek a Hortobágyon"). Az évszakok változását színben érzékelteti : az őszi puszta égő sárgái vörösekkel gazdagodva, áttetsző kék éggel, a téli vidék fehérei éles, hideg kékekkeljelennek meg („Téli alkony a pusztán", „Hortobágyi híd környéke ősszel", „Őszi alkony a pusztán"). Figurális tájképein pásztorokat látunk munkájukat végezve, vagy csendesen pihenve, szemlélődve („Furulyázó pásztorok a kunyhónál", „Hortobágyi juhász a karámnál"). Egyik leghangulatosabb képe az 1928 őszén festett „Delelő csorda" című. Rajta lustán elnyúló, tarka állatok jelennek meg a kút körül, mögöttük kora őszi, verőfényes végtelen puszta. Az állatok tikkadtságát, a tágas vidék déli fülledtségét nagyszerűen jellemzi gazdag színvilágával, az előtér zsúfoltságának, s a háttér könnyedségének ellentétével. Ezt az ellentétet megoldásbeli kontraszttal : a táji háttér oldott megjelenítésével és az állatok tarka tömegének rajzosságával éri el. Panteisztikus életérzésre, a témával azonosulásra utal a fiatal Maghy vidám hangulatú festménye. Hazatérve Böszörménybe, városképek festésébe kezd. 1929—30-as legszebb művei a nagyméretű „Szárazmalom", „Régi ház Böszörményben holdkeltekor", „Tél az utcán", „Sáros utca Böszörményben", „Piac tér Böszörmény244'