Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 3. (Hajdúböszörmény, 1977)

Dankó Imre: Ételkonzerválás Hajdúböszörményben a századfordulón

alkalmakra: kórházi látogatásra, beteglátogatásra, nagy ünnepekre készített tészták, sütemények ízesítésére. Ezzel szemben a szilvalekvárfőzés általános, igen elterjedt; a szilvalekvár pedig valóságos népélelmezési cikk volt. A szilvalekvárt a legkülönfélébb szilvafajtákból főzték, de legkedveltebb volt a berzencei. Nagy mennyiségből sokat főztek. A szilvát vagy a házi kertből — ahol mindig volt egy-két szilvafa — vagy a kertségekben (Nagybocskai, Rákóczi, Petőfi, Lorántffy stb.). levő szilvafákról, illetőleg a böszörményi piacon mindig nagy mennyiségben árult szilvából szerezték be. A szilvát előzőleg jól megmosták, kimagvazták, a férgesét, romlottját eltávolították. A felesbe vágott szilvát hatalmas lekvárfőző üstökbe tették és üstházon vagy az udvarban partba vágott földkatlanon főzték. A szilván rajta hagyták a héját és ezért, meg a nagy mennyiség miatt is hosszan főzték. Egy-egy üst kifőzéséhez kellett néha egy egész nap is. A fővő, rotyogó szilvát állandó kavarás mellett sűrítették. A főzéssel akkor voltak készen, amikor a héjak már teljesen szétfőttek és a lekvár olyan sűrű volt, hogy megállt benne a kanál. A főzés befejezése után kissé hűlni hagyták és úgy, langyosan mérték szét belülmázas cserép lekváros fazekakba, köcsögökbe, szilkékbe, bögrékbe, csuprokba. A berakott lekvár tetejére biztonság okáért tettek egy kis szalicilt és aztán lekötötték hólyagpapírral. A szilvalekvárt nem mindenütt dunsztolták, mint a baracklekvárt, hanem mindjárt a raktározási helyére vitték. Ahol dunsztolták, ott ugyanúgy jártak el vele, mint a baracklekvárral. A szilvalekvár állás közben tovább sűrűsödött és már egy-két héttel a főzés után olyan sűrű volt, hogy vágni lehetett. A szilvalekvár felhasználásáról ezúttal nem célunk beszélni, de azt megemlítjük, hogy felhasználásának volt olyan formája is, hogy még egyszer kellett főzni, jobban mondva a hígításra hozzáöntött vízzel felmelegíteni. A gyümölcseitevés vagy befőzés a századfordulón széltében szokásos volt Hajdúböszörményben. Mind a jómódúak, mind a szegények készítettek befőttet, különbség csak a mennyiségben és esetleg az elkészítési módban (drágább, illetve olcsóbb gyümölcsökből, több vagy kevesebb cukorral) volt. A századfordulón Hajdúböszörményben leginkább cseresznyét, meggyet, körtét, barackot és szilvát tettek el. A különböző gyümölcsök leginkább saját termésűek voltak, vagy a böszörményi kertségekből kerültek a piacra, ahol nagy választékban, olcsón mindig beszerezhetők voltak. A befőzés minden esetben egyszeri főzést, méghozzá dunsztolással egybekötött főzést jelentett. A kiválogatott, ép, hibátlan, szárától, csonkoktól stb. megszabadított gyümölcsöt alaposan megmosták, aztán engedték lecsorogni. Szikkadtan, nagy gonddal berakták az üvegbe. Jó szorosan, hogy minél több férjen bele, de azért is, hogy a szorosság miatt jobban elálljanak. Amikor az üveget telerakták, felöntötték az előre elkészített cukros forróvízzel. A feltöltött üveg tetejére, közvetlenül a lekötés előtt, késhegynyi szalicilt tettek. Aztán jó erősen lekötötték hólyagpapírral, majd lábasokban, tepsikben forró kemencébe tették és rövid ideig ott tartották őket. Kivéve kibélelt kosarakba, teknőkbe tették az üvegeket, ahol letakarva lassan kihűltek. A befőtt akkor volt jól elkészítve, ha kemény maradt, megtartotta formáját és az íze nem sokat változott. A dunsztolás után a befőttek is a kamrába kerültek, ahol hűvös, száraz helyen vártak a felhasználásukra. Sok befőtt nem a kamrába, hanem előkelőbb helyre, a tiszta szobába, a sifon, vagy régi-módibb házaknál a komód tetejére került. Különösen a szépen sikerült és ritka gyümölcsből készült befőttek. Bizonyos mértékig díszítésként is használták őket. Felhasználásuk egyébként sem volt mindennapi. Nagy ünnepekben, betegeknek látogatáskor, gyerekeknek jutalomként adták vagy felhasználták ételek, tészták, sütemények 219'