Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúböszörmény, 1975)
Bencsik János: Gazdálkodás Kecskéspusztán, Kisújszállás külső legelőjén
lévő gazdasági udvarokban, óZakban együtt teleltették. A módosabbak, a nagygazdák tanyáikra helyezték el a legelőről beszorult heverő állataikat. A teleltetésre szolgáló ökörólról Györffy István ezt írja: „Két jászla van, az elülső és a hátulsó fal mellett, egyebet nem látunk. A jászol felett a fal ki van deszkázva, hogy az ökör a szarvával a falat ki ne kezdje".' 9 4 Hozzá kell füznünk, hogy a heverő szarvasmarhákat nem kötötték jászlakhoz, hanem a tanyaépület előtt kerített karámba szabadon kijárhattak. Az ólnak kétfelé nyíló ajtaja volt a két végén, s igás szekerekkel szállították a jászlakhoz a takarmányt; a szalmát, a csutkát és a szénát. A mindenes gondozta a heverő és az igás állatokat egyaránt. A szegényebb számadópásztor vagy bojtárlegény teíeZősnek állott valamely gazdához, december 1-től április l-ig szolgált. A juhtartó gazdák a tanyán nagy U-alakú szalmakazlat rakattak, s a kazlak között teleltették juhaikat. Amíg a hó alatt megkereshette a táplálékát, addig kijárt a szántóföldekre a falka. Utóbb aztán csak vizet kapott, s a kazal szalmából telelt ki. Csak azok kerültek hodályba, amelyek ellő félen voltak. 1867-ben a közbirtokosság ugyanúgy kezdett a megvásárolt puszta legeltetéséhez, mint ahogyan egy fél évszázaddal azelőtt. „A Gulyának két járása lesz az Árendás pusztán: innenső vagy a Tarjáni állásra megyen Földi Gulyás, Szepán pedig a túlsó vagy Kövesdi állásra. Esztendőnként cseréljék az állást.'" 9' Ennek megfelelően a saját kezelésbe vételt követően is a heverő, a rideg (saját szóhasználatuk!) állataikból alakított egy-két ménest és két gulyát hajtottak évről évre Kecskésre. Részükre meghatározták a járásokat. A gulyákkal a Tiszaközben kezdték a tavaszi legeltetést, majd nyár elején áthajtották őket a Kecskésre,ősszel aztán újra visszakerültek a tiszaközi legelőre." 1' A ménesek leggyakrabban a Kecskésen legeltek. Egy 1868-as döntésből az is kitetszik, hogy jobban féltették a ménest, mert ha szárazság pusztított, akkor azokat elsőként hajtották haza. 19 8 A város alatti, belső legelőkön pásztorolták továbbra is a kezes állatokat, az ökröket, a hámos lovakat, a borjúkat, a fejős juhokat, a teheneket és a csürhéket. De a város határában maradtak a nyájjuhok és a sertéskondák is. Mikor azonban a közlegelők javarészét tagosították, a kezes állatok bizonyos része is a Kecskésre szorult. Az átalakulásnak megfelelően a puszta élete is módosult. Az állatokat lassan a pusztai (Hortobágyon is ismert) rendhez igazodó gulyákba, csordákba osztották szét, így az eddig a bornyúcsordákban legelő tinókat a tinógulyára, az üszőket az anyagulyára hajtották. A tinógulyát és az anyagulyát azonban a pásztorolt állatok kora szerint is differenciálták 1932-ben. 19 9 Az egyéves tinókat a kistinógulyára, a kétéveseket a nagytinógulyára verték, az üszőbornyúknak szűzgulyát, a hasas és meddő teheneknek, illetve a bika alá való üszőknek anyagulyát állítottak. A két ménesben a heverő csikók, mellettük az ökörcsordákban az igavonó szarvasmarhák maradtak. 262
