Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúböszörmény, 1975)

Bencsik János: Gazdálkodás Kecskéspusztán, Kisújszállás külső legelőjén

be, akiknek sajátos pásztorkodására napjainkig vannak néprajzi adatok.

4 A Hortobágy mellékét azonban déli irányból érkező gulyák, ménesek és juhnyájak is rendszeresen felkeresték (Tiszaszőlős, Nagyiván, Kisújszállás). Közülük az utóbbi, Kisújszállás folyamatos jelenlétére több kutató utalt

5 Az 1850-es évektől, az árvízmentesítést követően sajátos, két arcú folyamat kialakulásának lehetünk tanúi. Egyfelől a lakosság szaporodásával, az árucsere növekedésével, a piacra termelés bővülésével párhuzamosan fokozatosan tért hódított a szántóföldi művelés, másfelől a hagyományos állattartáshoz való ragaszkodást a nagy haszonszerzés táplálta. Mivel azonban a hajdú-, a nagykun városokban domináló tulajdonjogi forma a szabad parasztbirtok volt, azért a szántóföldi gazdálkodás is csak vontatottan, lépésről lépésre hódított teret, a földművelés a XIX. század végéig extenzív keretek között folyt. A nyomáskényszer megszűnése, majd az azt követő tagosítások csak lassan teremtették meg a polgári jellegű parasztbirtok kereteit. A racionális gazdálkcfdást még a nagybirtokokon is csak késve vezették be. (Az egri káptalan gulyái, csordái még a századfordulón is a lábon hagyott kukoricaszáron tengődtek egész télen át.)

6 Vidékünkön, a Hortobágy mellékén a XIX. század elején tehát sajátos helyzetbe került a mezőgazdálkodás, egyfelől az idejétmúlt, hagyományos földművelési, állattartási keretek, másfelől egy fokozatosan erősödő gazdasági kényszer, hogy minél több rétet mentesítsenek az árvíz pusztításai hatásától, hogy egyre nagyobb területeket törjenek fel a legelőkből. Ebbe az irányba kényszerítette a fejlődést a tanyásodás folyamata is. Kiszorultak tehát a félszilajon pásztorolt gulyák, ménesek, esetenként a juhok is a település határából. E kettősségben az útkeresés, a jövedelemszerzés egyetlen módja tehát a még szabad legelők folyamatos árendálása lehetett. A gazdálkodás, a gazdasági élet e kétarcúságát tanulmányozandó, egyik legtipikusabb településnek Kisújszállást tartjuk. Ezért is választottuk tanulmányunk céljául gazdasági törekvéseik, gazdálkodási módjuk vizsgálatát egy olyan területen, amely a Hortobágy része. II. \ Kisújszállás, a nagykun mezőváros 1745—1862 között Kisújszállás a régi nagykun települések közül a XIX. század közepén nagyságrendben a második volt.

7 Lakóinak száma 1851-ben 9159 fő, egyenletesen emelkedő tendenciát mutat.

8 A nagykun kerület déli részén fekszik, határa pedig nagyjából az egykori Kolbáz-széket foglalja magában.

9 Az 1745-ös redempció-adta lehetőségekkel élve a kisújszállásiak megváltották Turgony, Marjalaka és Csorba pusztákat, az utóbbinak csupán 1/4-ét.

1

0 A jász-kun kerület közös birtokából, Páka pusztából pedig 560 kh-ra formált jogot.

1

1 A táj természeti „állapotjárói" Magda Pál ezt tartotta jellemzőnek: „Az egész Kunság merő lapály, melynek nkti déli és nnyti részeit úgy anynyira megfutják a Berettyónak Hortobágynak és Kakadnak az alatsony partokat fellyül haladó vizei, hogy tsak nem a fele a Kunságnak Sárrét."

12 Györffy Istvánnál ezt találjuk: „A nyugati hajlás árvize a Mirhónál fakadt ki, s Gyolcs taván, Kakaton, Czinaderékon át ömlött a Nagy-Sárrétre." 235