Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúböszörmény, 1975)
Bencsik János: Gazdálkodás Kecskéspusztán, Kisújszállás külső legelőjén
toroknak. Ezzel párhuzamosan megfigyelhetjük, hogy az egyes települések legelő pusztáit (noha azok a Hortobággyal ma is összefüggnek) csak saját földrajzi nevükön emlegetik. Ilyen híres puszták voltak: a tiszacsegei földbirtokosok tulajdonában lévő, majd a kisújszállásiak által megvásárolt Kecskés, illetve Cserepes, a balmazújvárosi Daraksa r a hajdúböszörményi Bagota, a polgári Margita — vagy Szentmargita. Az elmondottakból következik, hogy kevéssé használták a hortobágyi pásztor, a hortobágyi csapláros kifejezéseket abban a jelentésben, amelyben azt ma akár a néprajztudomány, akár más szaktudomány, akár pedig az idegenforgalom alkalmazza. A pásztorokat sokkal inkább származásuk (kungulyás), az őrzött jószágcsapat tulajdonosai (kövezsdi juhász), vagy pedig azon puszta után, ahol legeltettek (ohati számadógulyás) tartották számon, a csapiárnak vagy csaplárnénak pedig a csárdák kölcsönöztek megkülönböztető jelzőt (hortobágyi csaplárosné!). Ha tehát hortobágyi pásztorról beszélünk, akkor azt egyfajta gyűjtőfogalomként alkalmazzuk, elvonatkoztatva a pásztor szülő- és felnevelő helyétől, a pásztorolt állatok, az adott legelők tulajdonosaitól, következésképpen nem kutatva a települések és a debreceni puszta kölcsönhatását (pl. a pásztorhagyományokban). A Hortobágy tehát, mint tájegység északon Polgárig, délen Karcagig, keleten Hajdúszoboszlóig, nyugaton Tiszacsegéig vagy Nagyivánig terjedt. A XIX. század közepéig, az árvízmentesítés előtt sokkal változatosabb, vízállásokkal, mocsaras erdőkkel, nádasokkal, szélesen elterülő erekkel, szikes, bő füvű legelőkkel tarkított táj volt. Peremét (Bagota, Veresnád, Angyalháza, stb.) a tulajdonjogot gyakorló kommunitások vagy az adott helység gazdatársaságai és földesurai legeltetéssel élték. Mivel az extenzív tartásmód nagymértékben kiszolgáltatta a pásztorolt állatokat az időjárás szeszélyeinek, nem egyszer legelő nélkül maradtak ott is, ahol gazdag mezőt ígért a tavasz. Az árvíz által elöntött mező leromlott, minősége csökkent. így esetenként még azoknak a falvaknak a nyájai és gulyái is idegen határra szorultak, amelyek bővében voltak a legelőmezőnek. Hát ahol kevésnek bizonyult a határ? Az általunk tanulmányozott Hortobágy melléki falvak és mezővárosok temérdek legelővel rendelkeztek, hová évről évre idegen gulyákat, méneseket és nyájakat hajtottak, hogy árendálásuk révén biztosítsák az olcsó, hagyományos tartásmódhoz elengedhetetlen legelőt. A legelőbérletekre vonatkozóan sok levéltári adat és gazdag recens néprajzi anyag áll rendelkezésünkre; ezek összevetéséből kitűnik, hogy a területünkön lévő jobbágyközösségek, illetve földesuraik — pl. az egri káptalan vagy a Csegét birtokló Vay család — továbbá a hajdúvárosok fölös legelővel rendelkezvén, a XVIII. század elejétől folyamatosan bérbeadták határaik bizonyos részét hol a közeli, hol távolabbi helységeknek, azok módos parasztjainak. A Hortobágy és környéke vonzotta az állattartó, de legelőben állandóan vagy átmenetileg szűkölködő közösségeket. Okleveles adatok sora bizonyítja, hogy korszakunkban Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Balmazújváros határát téli legelőül Erdélyből érkezett purzsás olá juhászok bérelték juhnyájaik számára. Polgár és Szentmargita legelőit elsősorban tiszántúli, borsodi és hevesi kommunitások (Ároktő, Mezőnyárád, Mezőkövesd, Szihalom, Tarnaszentmiklós, Tiszakeszi stb.) keresték fel gulyáikkal, nyájaikkal, méneseikkel. Az erdélyi purzsások az 1820-as évekre lassan elmaradtak, helyükre a Nyírségből érkező vándorjuhászok törtek 234
