Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúböszörmény, 1975)
Gunda Béla: Ösi gyűjtögető tevékenység a mocsárvilágban
Gönyey S. írja, hogy a Bodrogközben szekérderék számra szedték a vízimadarak tojását. A tojásgyűjtők nagy vászonzacskót akasztva a nyakukba, vagy gyékényszatyorral jártak fuvászni (Karád), futulyászni (Ricse). 8 A vízimadarak tojását gyakran csónakkal vitték be a faluba és disznót hizlaltak vele. 7 A Rétköz több falujából tudunk a tavaszi rendszeres tojásgyűjtésről. A legkülönbözőbb vízimadarak (vadliba, vadkacsa, vízibika, búvárkacsa, budokány, lébuc, csória, szárcsa, haris) tojását kosár- és csónakszámra gyűjtötték. Egy-egy csónakban 500—600 tojást is megszámláltak. Főve és sütve fogyasztották a tojást. A hagyomány szerint a húsvét előtti idő volt a tojásgyűjtés ideje. A tojásgyűjtők három napon át is ott-tartózkodtak valamelyik szigeten. A mocsarakban tábóval közlekedtek. A lábó két fenyőfagerendára keresztbe szegezett 10—12 deszka. Három öles hosszú csáklyával tolták.'' Sajnálatos, hogy fénykép, rajz nem maradt fenn a Zábóról, de valószínű, hogy az orosz komjagahoz volt hasonló. A komjagat alkotó két gerenda teknőalakban ki van vájva. 0 Gazdag emlékeink vannak a vízimadarak tojásának gyűjtéséről az Ecsedi-lápról. Tavasszal a tojást kosár- és csónakszámra hordták ki a lápból. A bíbic (libuc) tojását főleg áprilisban szedték össze, de a bíbic tojásai között akadt pajzsoscankó és gólyatöcs tojása is. A vadlúd tojásait kiköltésre hordták haza. A kis vadlibákat, vadkacsákat is összefogták és a lápi emberek igyekeztek felnevelni. Csengerbagosról jegyezték fel, hogy 1889-ben a kanalasgém (Platalea leucordia) tojásából egy tyukodi ember ötven darabot vitt haza házi használatra. A kanalasgém sötétsárga székű tojásai ugyanis jóízűek, ellentétben a gémek (Ardeae) tojásaival, amelyek a halízük miatt élvezhetetlenek. A nyári lúd (Anser einer eus) összeszedett tojásait tyúkokkal költették ki. Lovassy S. a lápszéli községekben mindenfelé látott a házaknál kelt, vagy a fészkéből pihés korukban elszedett vadlibákat, amelyek a házi ludak között nevelődtek és sokkal szelídebbek voltak, mint az ugyanúgy nevelődött vadrucák. Szárnytollaikat azonban a biztonság okából lenyírták. 1 0 A Hortobágyon a pásztorok összeszedték a vadkacsa, a bíbic, a vízityúk, a szárcsa tojását, melyet nyersen, sütve, vagy főve fogyasztottak el. A nádas rétekben a tojás után kutató pásztorok a szűr ujjába rakták zsákmányukat, mint ahogyan arról a pásztornóta is megemlékezik: Majd kimegyünk tavasszal a sásra . . . Rátalálunk vadruca tojásra. Azt is a szűröm ujjába teszem . .. Abbul is jó vacsorám kiszítem. A vadrucatojásból a pásztor felesége többet a kotló alá is tett és így kiköltette. Az ilyen vadkacsák együtt jártak a szelídekkel, de ha felnőttek akkor el akartak repülni. Ezért a gazdasszony még idejekorán cérnával összekötötte a szárnytollaikat. Az udvarban felnövekedett vadrucát tömték. A Debrecen környéki erdőkben élő szegény asszonyok is felnevelték az összegyűjtött tojásokból kikelt vadkacsákat. Az ilyen madarak szívósabbak, hízékonyabbak. A piacon is árulták, de a tollúk miatt nem voltak kelendők. Debrecen környékén szórványosan felnevelték az összegyűjtött fogolytojásból kikelt csirkéket is. Eléggé elterjedt volt Debrecen környékén a ragadozó, kártékony madarak tojásának elrablása is. 1 1 170
