Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)
Szabadi Imre: A hajdúböszörményi erdők és nádas területek birtoklási és használati joga a XIX. században
donosnak csak részesedési joga volt meg az erdőhöz. A fatermékekből mindig az évi vágás arányában, a kataszteri kimutatásban tulajdonaként megjelölt ezredrészek után kapott részt. Ezer ezredrész jelentett egy egész részt, azaz egy nyilast. Ötszáz ezredrész (egy félnyilas) birtokosa félrészt kapott, amikor osztásra került a sor). A levágott fa mennyiségéből kiszámították, hogy mennyi jut egy egész részre. (A részért bizonyos csekély pénzösszeget fizettek a tulajdonosok a vágatási és adminisztrációs költségek fedezésére. A színfát negyedrészben kapták meg.) A negyedrész 1 m magas és 1 m széles csomó volt, amibe a törzset teljes hosszával tették. A birtokossági erdők kezeléséről a birtokosok közgyűlése által kijelölt Birtokossági Választmány gondoskodott községi felügyelet mellett. Egy 1861es választmányi határozatból tudjuk, hogy minden évben egyszer birtokossági gyűlést hívtak össze, ahol a birtokossági ügyekről tájékoztatták a birtokosokat. Azt is indítványozza ez a határozat, hogy a választmányt három évenként újítsák meg, s az elnökön, alelnökön, erdőfelügyelőn, pénztárnokon, jegyzőn kívül, ezek megválasztása után, nyolc választmányi tagot is jelöljenek egyszerű szavazattöbbséggel."' A közgyűlés akkor volt határozatképes, ha a megjelentek képviselték az összes birtok egy negyedét. Az így létrehozott Birtokossági Választmány jelölte ki a vágás alá kerülő területet, elvégezte a levágott színfacsomók osztályozását, számozását és gondoskodtak a sorshúzással történő elosztásról. 2 0 A birtokossági erdőkön érvényben levő használati jog gyakorlása a hajdúvárosok földközösségének sajátos továbbélése. A földközösség kérdése bonyolult probléma a hajdúvárosokkal foglalkozó kutatók előtt. Császár Edit a XVII. század végére teszi a földközösségi forma kialakulását, és felbomlását a XIX. század elejére. Szerinte is maradnak azonban olyan városi javak, melyeket kezdettől fogva a tanács rendelkezései szerint használtak közösen. 2 9 Ilyenek az erdők és nádasok is egészen a XIX. század utolsó negyedéig. Az 1800-ból, 1807ből, 1817-ből, valamint az 1894-ből származó és magánbirtokjogot bizonyító adatok ellenére az erdőkre vonatkozó földközösség egy sajátos formájával állunk szemben, amikor is a magánjog érvényesülése mellett a részesedés, a haszonvétel közösségi irányítás alatt van. Tagányi Károly ezt a jelenséget minősítheti az ősi erdőközösségek utolsó stádiumának, amikor többé már nem erdőt, hanem fát osztanak nyilas osztással. 3 0 Nem lehet tehát a tulajdonjog létezésének függvényévé tenni a földközösség továbbélését. A privilégiális erdőkön gyakorolt használati jog, az erdőhasználat communitas által történő irányítása az újabbkori földközösség sajátos megnyilvánulása. A városerdők birtoklási és használati joga sokkal bonyolultabb, mint a birtokossági erdőké. A magánbirtokjog létezését bizonyító - korábban már idézett adataink - a városerdőkre is vonatkoznak, viszont más adatokból úgy látszik, mintha a város teljesen kisajátította volna a kezelésében levő erdőket. Nemcsak a használati jog irányítása lett volna tehát a communitás kezében, hanem a haszonélvezet is. 1796-ban „a nemes városnak sokféle szüksége miatt a város közönsége erdejéből bizonyos rész kiszakasztván az a lakosoknak pénzen eladattasson. Mindenki aki fát akar venni, a felvételre való cédulát a város 27 Uo. 1866. 28 Erdőb. I. Hb. - 1876. 29 Császár Edit: A hajdúság kialakulása és fejlődése. (Debrecen, 1936) 31. 30 Tagányi Károly: M. Erdészeti Oklevéltár I-II. (Bp. 1896) I., VIII. 72'
