Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)

Dankó Imre: Egy hajdúsági költő idézése - Maghy Zoltán emlékezete

És belopózkodott Halkan, nesztelen A mi falunkba is végre Mint egy száműzött, de Dúsgazdag király: Lángot lövellő fénye Pazar sugarakban Ömlik végig a Bús falusi utakon És csillogóra vált A nyers őszi köd. (Villany) A bús falu, az elmaradt vidék ismerete és szeretete csendül ki Az én városom című, Hajdúnánásról szóló verséből is. Ez a vers például nagyon hiányzik a Hortobágy mellyékéből. Nemcsak azért, mert Hajdúnánásról szól, hanem azért is, mert aligha van nagyobb szeretettel, erősebb kötődéssel megírt vers Hajdúnánásról, mint ez, annak ellenére, hogy szülővárosában is a gondot, a bajt, az elmaradottságot, a kilátástalanságot látta és énekelte meg. Földszagú, poros kis alföldi szállás Az én városom, s benne oly kevés Az álomszerű, költői meglátás. De annál több a bú, a szenvedés. ,,Nagy a por" és a bírálgató szemek Megvakulnak mind felhője alatt. Magukba néznek, s mit látnak egyebet? Szürke hajnalt, ha rég fent már a nap. Maghy Zoltán szerette Nánást, szerethette is. Féltő gonddal itt vette körül a család. Az a család, amely, ha bánatok sűrű könnyeivel vegyest is, de megértő, segítő környezetet biztosított számára. Az apja a régimódi, városát, népét szerető és alaposan ismerő, literátus tanító típusa volt. Tőle örökölhette elsősorban a költészet szeretetét, tiszteletét. De nemcsak tőle, hanem a kiterjedt család, a nagyszámú rokonság több más tagjától is. Nem érdektelen talán megemlíteni, hogy a hajdúböszörményi Maghy Zoltán festőművész is közeli rokona. Családján kívül költői ambícióit megértéssel ápolták tanárai, köztük is különösen Márk Imre, a nánási gimnázium kiváló tanára, akinek irodalomórái valóságos művészi élmények voltak, bár már csak a továbbiak kedvéért is meg kell jegyeznünk, hogy az új költészetet, Adyt nem szerette, nem értette. De a városka egésze is figyelemmel kísérte és segítette Maghy Zoltánt. A jóvágású fiatalembert szívesen látták egyes nánási családokban, biztatólag hallgatták verseit és szép, kulturált hegedű játékát. Nagyszerű, ösztönző, mély érzésekkel teli baráti kör alakult köré. A baráti kör két tagjáról - mint korfestő jellegzetességről - külön is meg kell emlékeznünk. Mindkét fiatalembert a tüdőbaj vitte el. Az egyiket korábban, mint Maghy Zoltánt, a másikat. Gyulai Sándort, később és nem is közvetlenül. A jóbarát, a sírig hű cimbora, aki igazán a „testvér nyáj szívbeli bánatával gyászolta" barátját, mielőtt öngyilkos lett volna, kiment barátja sírjához és búcsút vett tőle. Talán azért is, hogy erőt merítsen 186'