Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)

Dankó Imre: Egy hajdúsági költő idézése - Maghy Zoltán emlékezete

hajdúnánási gimnázium tanulója lett. Mind az elemiben, mind pedig a gimnáziumban szerették a jó megjelenésű, finom, gondosan ápolt, szorgalmas és jóeszű gyereket. Ötödikes gimnazista volt, amikor több betegség után (skarlát, spanyol nátha) tüdőbajt kapott. A hatodik osztályt már magánúton végezte és a többit is végig. Betegsége mindjobban elhatalmasodott, bár a szülők mindent elkövettek, hogy gyógyíttassák, hogy megmaradjon, hogy újabb gyász ne érje házukat. Minden anyagi erejüket latba vetették. Hazai és külföldi szanatóriumokba küldték gyermeküket, akin azonban nem lehetett segíteni. Ideig-óráig javult ugyan az állapota. Leérettségizett, sőt érettségi után beiratkozott a szegedi egyetem jogi karára is, ahol 1930. május 31-én államtudományi doktorátust is szerzett. Mondhatni, hogy közvetlenül a halála előtt, mert 1930. december 27-én, Hajdúnánáson meghalt. Ott is van eltemetve. A földdel összenőtt paraszt ősök elfajult utódjának érezte magát. De azért olyannak, aki félti a földet, az ősi jusst és amikor eladtak belőle a szülők, hogy gyógykezeltessék, úgy érezte, hogy pusztulásba rohan, mintha valakit megöltek volna. Ezt az életérzését fejezi ki Ősi örökség című, 1928-ban írt versében. Szüleim az egyik tanyából Hogy eladtak nyolc vagy tiz hold földet, Rávitte őket a gond, vagy a gőg, No meg az én nyomorúságom Ugy érzem, mintha valakit megöltek Volna közöttünk ártatlanul . . . Ettől függetlenül valóban elfajult utódnak érezte magát, olyannak, aki más célokért, életideálokért küzdve idegenné lett környezetében; más lett mint a többiek. Ezt Én és más című, 1924. május 21-én, a debreceni Auguszta Szanatóriumban írt versében így fogalmazta meg : Hol én napot látok, más ott szürke eget, Hol a csillagokat gyönyörrel vizsgálom, Mivel más nem látja, azt hiszi csak álom. Hol én tavaszt látok, más ottan zord telet. A tél helyett tavaszt látó Maghy Zoltán pedig télben élt; egyre zordabbá váló, fagyos télben. A halál telében, amit úgy, annyira, de annyira szeretett volna elodázni. Könyörgésre fogva kérését így esdeklett Ne menj még el című, ugyancsak 1924-ben írt versében: Ne menj még el boldog világ. Zöldelljetek fü, fa virág, Ne hagyj még el édes tavasz, Ne vond tőlem tüzes fényed, Zengjen még a madárének, Boldog idő, maradj, maradj ! De a tavasz, a megmaradás örömét letöri az ősz, a tél hírnöke, a halál szele. A budakeszi tüdőszanatóriumban 1924. október 26-án írt Végre című verse annak kapcsán idézi fel az ősz, az őszre jövő halált hozó tél hideg valóságát, hogy nem mehetett haza, mint előbb gondolta, hanem maradnia kellett a szanatóriumban. 184'