Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)

Varga Gyula: Határhasználat egy szabad paraszt faluban a XX. század első felében

dok hangosan váltottak szót s természetesen, nótaszótól csengett a dűlő. A kerülők a dűlőkre vezető utak torkolatánál helyezkedtek el, hogy a kimenőket, nazatérőket szemmel tarthassák, de szokás volt, hogy a kerülők tengerijárandóságát a hazatérő gazdák itt a helyszínen átadták a kerülőnek, aki ezt kunyhója mellett csomóba gyűjtötte össze, majd együtt hazavitte. Az aratást, tengeriszedést ki-ki magának, családonként végezte, vagy részes munkásokkal végeztette, a búzahordás társasmunkában történt. Rendszerint rokonok fogtak össze s a kereszteket a szántóföldről a falu melletti szérűre (szűrü) szállították, ahol a múlt század végén behozott cséplőgépek óta lágerben asztagokba rakták. (A lóger az a két asztagsor, mely között a cséplőgépet elhelyezik.) A búzahordás egyik olyan alkalom volt, amikor a rokonság intézménye funkcióba lépett. Ennek természetes magyarázata az, hogy a rokonok földjei többnyire egymás közelében helyezkedtek el. Ennek megfelelően a lógert is közösen fogták fel, hogy asztagjaik is egymás mellé kerüljenek. A nyomásos földművelésnek nyilván a termények learatása és hazahordása volt a legszembetűnőbb, leglátványosabb periódusa. Külső szemlélő ezt úgy láthatta, mintha az egész közösség nagy összefogásáról, valamiféle kollektív munkavégzésről lenne szó, holott a munka pezsgő lendületében megfigyelhetők azok a kis sejtek, melyek mind önállóan körülhatárolt, de önmagukban is határozott szervezettséget mutatnak. A nyomásrendszer utolsó, általános törvényű periódusa, de egyben lényegét meghatározó kifejezője a szabadulás volt, mely a termények betakarítását követte. Elsőként a búza-, azután az ugar-, végül a tengeriforduló szabadult fel. A szabadulás itt teljes volt, vagyis ezentúl mindenki minden megkötöttség nélkül szabadon tallózhatott, legeltethetett. A közösség íratlan törvényei ez alól csupán akkor tettek kivételt, ha nagy esőzések után a föld teljesen felázott s a ráhajtott jószágok nagyon összevágták volna. A tallózás a nagy családú szegények téli megélhetését segítette, hiszen a szabadulás időszakában ezzel tekintélyes mennyiségű gabonát, burgonyát s más terményeket is össze lehetett gyűjteni. A nyomásrendszer hagyománya Kismarjában oly erős volt, hogy az 1925ben kibérelt Beöthy-féle birtok egy részét a bérlő társulat szintén hármas fordulóba szakította. A fordulók három központja; első a Bírák, Kincses, Lápistós, Rózsás, Ladomér, második a Vakaró, harmadik a Láperdő, Törzsökös, Telekhát dűlők voltak, a hozzájuk kapcsolódó kisebb határrészekkel. Ezzel együtt itt is életbe lépett a nyomáskényszer és a szabadulás. Jellemző, hogy a szabadulás nemcsak a bérlőkre, hanem az egész falura vonatkozott, tehát a községi csordákat, gulyákat is ráengedték a bérlők földjeire. Nyilvánvalóan ez abból a közös érdekből táplálkozott, hogy egész sor olyan bérlő volt, akinek a község korábbi határában alig volt földje s most megszaporodott jószágállományát mégis a községi közös legelőkön nyaraltathatta s ennek fejében a felszabadult bérleti földeket is közösen legeltethették az egész faluval. A nyomáskényszer az 1930-as évek végén csökkent. Kb. 1934 óta pl. nem szabták meg az egyes munkakezdéseket. Még legtovább a búzahordás és tengeriszedés megkötése tartotta magát, végül már csak a szabadulás volt az egyetlen dátum, amely egészen 1950-ig őrizte a nyomáskényszer emlékét. A hármas forduló s a termények ennek megfelelő szabályos váltakozásának rendje egészen a tsz-ek megalakulása utáni tagosításokig, 1951-ig megmaradt. 10' 147