Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)
Varga Gyula: Határhasználat egy szabad paraszt faluban a XX. század első felében
Tudjuk, hogy a földközösségi rendszer itt viszonylag sokáig tartotta magát, majd ennek felbomlása után legtöbb mezővárosban tanyás gazdálkodás alakult ki, mely bizonyos archaikus elemeket nem szorított ugyan ki - pl. a legeltetés ősi formáit -, mégis uralkodóvá, a táj meghatározó elemévé vált. Ezzel szemben az egykori kisebb szabad paraszt vagy jobbágy falvak határhasználati rendszereiről viszonylag kevesebbet tudunk.' Pedig a kérdés újkori kutatói igen érdekes és változatos képet nyerhetnek többek közt az egykori bihari falvak esetében, melyek legtöbbje 1701 után elvesztette ugyan hajdú kiváltságát, de a kialakuló új rend a régi nyomdokain épült fel, vagyis a régi hagyományok nem tűntek el nyomtalanul, hanem beépültek a XVIII. század folyamán kialakuló új lehetőségek kereteibe/ 1 E kis közleményben egy sajátos, a maga kiváltságában területünkön egyedülálló kis község határhasználati rendszerét óhajtom ismertetni az 1920-1950 közötti időnek megfelelő népi emlékezet alapján. ' Kismarja kiváltsága már eredetében különbözött a bihari kisebb hajdú városokétól. Ök ugyanis nem hajdú mivoltuk miatt kapták privilégiumukat, hanem Bocskai István, a fejedelmi földesúr „kedves szülőföldje iránti hálára" hivatkozik az 1606. szeptember 22-én kelt oklevelében. A kiváltság egyes pontjai aztán sokban hasonlítanak a hajdúkéhoz. 1' Fejlődésében azonban elszakad azoktól, mivel némi módosításokkal ugyan, de lényegében kiváltságát egészen 1848-ig meg tudta őrizni. így a XVIII. század folyamán egy „testében" nemes, adózását tekintve taksás városi, de belső önkormányzatát tekintve szabad paraszti községgé alakul át. Bár város címét megőrzi (a népi szóhasználatban egészen az 1950-es évekig a városháza, városmajor, városkert, városgazda, a Sziget mellett a Város mint falurész naponta felbukkan), fő jellemzője - a kálvinista egyházközségek eszmei hatását sejtető - paraszti demokratizmus, mely mindvégig maga választotta demokratikus szervezetével a faluközösség irányítását úgy végezte, hogy nem engedett teret a módosabb rétegek előretörésének. Nem alakulhatott ki valamiféle „szenátus", hanem a tisztségviselőket évenként - a templomban - az egész közösség jelenlétében választották.' Ez a szervezeti forma 1848-ig a privilégium szellemében, később pedig a polgári közigazgatási rend kialakulásával lényegében 1945-ig megmaradt. Igaz, hogy a polgári korszakban a képviselő testületbe bevonultak a „virilisek", de a főbb tisztségviselőket, a bírót, második bírót, község gazdát (városgazdát) továbbra 3 Molnár Ambrus, Határhasználat a Bihar megyei Sápon a XIX, sz.-ban. At. Sz. X. 1968. 514-551. Váczy Mihály: A nyomásos gazdálkodás Füzesabonyban (Bp. 1928.). Bellon Tibor: Határhasználat Nyíradonyban a jobbágyfelszabadítás után. Ethn. LXXVI. 1965. 435-445. 4 Vö. Szendrey István, Egy alföldi uradalom a török hódoltság után (Bp. 1968) 131-166.; Tátray István, Régi földközösségek maradványai. Magyar Gazdák Szemléje. XLII. 1937. 43-47. 5 A községnek a feudalizmusban elfoglalt helyéről s e korszakra vonatkozóan a határhasználatról is megemlékeztem: Kismarja. Egy szabad paraszt község a feudalizmus bomlásának korszakában c. munkámban. In. : Szabó István, Agrártörténeti tanulmányok (Bp. 1960) 71-137., valamint: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában a XVIII-XIX. sz.-ban. DMÉ. 1969-70. 333-428. c. tanulmányomban. 6 Balogh István, Hajdúság (Bp. 1969) 27-45. ; Rácz István, A Hajdúság a XVII. sz.-ban (Bp. 1969) 45-58.; Dankó Imre, A Körösköz-bihari hajdúság (Gyula, 1959). 7 Varga Gyula, Kismarja . . ., 110-127. 140'
