Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)
Kövér Sándor: Adatok Hajdúböszörmény egészségügyének történetéhez
a mocsaras, vizenyős talaj kedvezett a szúnyogoknak. Az itteni por finom löszpor, amely sokáig lebeg a levegőben, eltakarja a napot, behatol a jól záró ablakokon át is a szobába. Az éghajlat kontinentális, szárazságra, szélsőségre hajló. Rövid tavasz, hosszú száraz, poros nyár, változó, hűvös, sáros ősz; a téli csapadék kevés, a múlthoz képest gyakran kevés a hó; néha nagy a hideg, de általában rövid a tél. Az erdőn és a szőlőskertekben a levegő nyáron 2-3 fokkal hűvösebb, tisztább, hatásosabb a napsugár és több a csapadék. Az ivóvizet régen ásott kutakból nyerték a belterületen is, de a jó ivóvizet adó talaj mindinkább a peremrészek felé: előbb a volt szérűskertekbe, majd a külvárosokba szorult, ahol ma is az ásott kutakból nyerik az ivóvizet. Az első fúrott kutat 1892-ben készítették a gimnázium előtt és 1893-ban határozta el a város képviselő testülete, hogy 12 kutat fúrat. A 40-60 m mély kutak száma kb. 60-ra emelkedett, majd ezeket 200-400 m mély kutak követték. A homokos területeken (Bodán, Zeleméren, de a Középkert külső részein is) a talajban és az ivóvízben is kevés a jód és a sűrűbben lakott Bodán és környékén sok a golyvás beteg, sőt endémiás kretinizmus is előfordult. Már 1837-ben így ír Kazinczi Sámuel kerületi főorvos : „Ivókutakat nem mindjárt a város alatt, hanem kissé távolabb kell ásni, magas helyeken, távol istállótól, ganéjdombtól." Ugyanott részletesen leírja a jó ivókút készítésének módját is. Persze akkor még nem tudták, hogy az ásott kút vize nemcsak fertőző betegséget okozhat, hanem fiatal csecsemőknél súlyos mérgezést is (methemoglobinémia). Közegészségügyi szempontból is érdemes megemlíteni, hogy kb. 1800-ig csak a mai I. kerület volt belterület, amit szérűskertek öveztek. A belterületen voltak a lakóházak, melyekben az asszonyok, gyermekek és öregek laktak; itt jószágot nem volt szabad tartani, nem volt az udvar sem felkerítve. A beltelekhez tartozó szérűskertben volt az istálló, itt volt a jószág és itt tartózkodott a férfinépség. Ennek már volt kerítése is, bár igaz, hogy rendszerint trágyából rakva, ún. garádja. Közegészségügyi szempontból a lakás és az ól különválasztása csak előnyös lehetett, bár azt elsősorban védelmi és tűzrendészeti szempontból, valamint a helyszűke miatt tartották szükségesnek. Mikor azonban a belterület a lakosság szaporodása folytán felaprózódott s a zsúfoltság nagyfokú lett, megengedték 1800 körül, hogy a szérűskertekben lakóházat építhessenek, illetve egy területre vonják össze a lakást, az istállót, a takarmányt, a nyomtatást, így aztán a mai II-VI. kerület az Újsorig lakott terület lett, a nagy területű szérűskertek öröklés folytán felparcellázódtak, ami zugok keletkezéséhez vezetett. II. Népmozgalom 1693-ban Pinxner A. utazó azt írta átutazása alkalmából: ,,Debrecen után következik Böszörmény, elég nagy falu, hajdan 300 lakosa volt, jelenleg 100." 1702-ben 212 adózó háztartása volt a városnak, de a kuruckorban a háború és az 1709-es pestis járvány miatt felére fogyott és csak 1732-ben érte el az 1702es színvonalat. 1715-ben 138, 1720-ban 130 háztartást írtak össze. Az 1738-as telekösszeírás 446 telektulajdonosról tud, a lakosság száma pedig 4000 körül lehetett, amire az 1739. évi pestisjárvány adataiból következtethetünk. Az 1700as évek végére 8000-re teszik a lakosság számát; 1828-ban 14 660-ra, 1850-ben 15 000-re. 128'
