Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)

Bencsik János: A gyűjtögető gazdálkodás emlékei a Tisza mentén, a volt alsó-szabolcsi falvakban

kisebb edényt maguk elé kötötték, ebbe rakták szedés közben a gyümölcsöt. Szemenként szedték, hogy minél kevesebb piszok kerüljön az edénybe. Ha megtelt ez az edény, akkor átöntötték egy nagyobba, melyet a tisztáson hagytak. Ha megszedték a magukkal hozott edényeket szederrel, akkor fűvel letakarták a gyümölcsöt és hazavitték. A piacon árusították, vagy pedig az előre megbeszélt helyekre vitték eladni. Gyorsan értékesítették, mert nem tartós gyümölcs a szeder. Alkalmas szedertermő területek voltak a mélyebben fekvő szántóföldek is. Aratás után a tarlókon kivirágzott és beért a szeder. Legeltetés közben a szederszedésre is jutott idő. A szederből lekvárt készítettek. A megmosott gyümölcsöt nagyobb edényben, addig főzték, míg teljesen sűrű lett. A megcukrozott lekvárt cserépedényekben tárolták. A szederszirup is hasonló módon készült, mint a lekvár, csak hígabbra hagyták, közben pedig szitán áttörték, hogy a szárát, a magját kiszűrjék. Szederbefőtt is készült a megszedett gyümölcsből. A megérett bodzabogyókból (sambucus nigra) lekvárt készítettek, melyet a szedernél ismertetett módon készítették el. A bodzabogyó festék úgy készült, hogy a megérett bogyókat vízben kifőzték, a vizet leszűrték, s ezt a levet még egyszer feltették főni. Amikor a víz főtt, a befestendő ruhát beletették. Sötétkékes-fekete színűre festette meg a kelmét. Az első világháború alatt az egyik helybeli mesterember rájött arra, hogy a bodzabogyóból cipőtisztító főzetet lehet készíteni. A bodzabogyókat vízzel sűrűre főzte, majd kisebb edényekbe öntötte széjjel. Külön kell megemlítenünk a gyermekek által használt bodzafa-tintát. 70-80 évvel ezelőtt a szegényebb családok az iskolábajáró gyermekek számára bodzát használtak tintakészítéshez. A bogyókat leszedték egy kis vászonzacskóba, majd a gyümölcsöket összenyomkodták benne, s levét üvegben fogták fel. A kredicsia vagy a koronaakácfa (gleditsia triacanthos) érett csöves termését a gyermekek leszedték és a benne levő húsos részt kiszopogatták. Csak ősszel fogyasztották, amikor az édesség még eleven volt. A kerekmályva (malva neglecta) termését, a pogácsáját (papsajt) a gyermekek eszegették. A még zöld termést a száruktól és a virágmaradványoktól megtisztították és megették. A vadalma (pirus malus) és a vadkörte (pirus pirastes) gyümölcseit a falu szegényebb családjai változatosan használták fel. Nem lévén annyi nemesített gyümölcsfa a falvakban, csemegének számított a vadalma és a vadkörte is. 6070 évvel ezelőtt rendszeresen keresték fel a határban levő vadfákat, s szedték le gyümölcsüket. Tudták, hogy az egyes vadkörtefák milyen zamatú gyümölcsöt teremnek. Sűrűn jártak gyümölcsöt szedni az erdőre. Az erdőn nem volt senkinek sem már saját tulajdonú fája, hanem mindenki arról szedte le a termést, amelyik útjába esett. A fákról karókkal verték le a termést. Zsákban vagy szüíyó'ben hozták a faluba. A botot az erdőn törték. A vadkörtét a háznál szalmába, törekbe, az ágyvégébe, vagy a padláson tárolt árpába tették el. Amikor itt megívodott (megérett) elfogyasztották. Naponként válogatták az ivódni rakott gyümölcsöket. A vadkörtét aszalva is tárolták. A vadalmát és a vadkörtét Tiszadobon kemencében asszodni hagyták. Aszalókast is használtak e célra. Ebbe öntötték a gyümölcsöt, majd valamelyik kisebb építmény tetejére tették, ahol a nap jól érte. Ott aszalódott meg. A csipkét (rosa spinosa) lekvárnak használták. Ősszel, amikor szépen meg119'