Sz. Kürti Katalin: Vezető a Déri Múzeum kiállításaihoz I. Régi képtár és Új magyar képtár (Debrecen, 1978)

ruhaként s valódi repkénycsokrot a mell alatt, virágtüzéket a hajban. A leheletvékonyán, lazúrosán festett arc rózsássága, áttetszősége, a barna hajkorona selymessége a valódi látszatát kelti. A zöldes háttér, a vörös tónusú, lágy függöny keretbe foglalja az érzékletesen megfestett női arcmást. Az 1850-es években festett Férfi képmást sokáig báró Wesselényi Miklós arcképének tartották. Az ábrázoltat, ezt az érzékeny arcú és kezű, kissé enervált középkorú férfit semmiképpen nem azonosíthatjuk a „zsibói bölénnyel." Nem ismerjük a modellt, de biztos, hogy hasonlít, hasonlónak fogadjuk el. Borsos nagyon simára dolgozta el vásznán a festéket, ügyelt a képelemek érzékletes megjelenítésére. Anyagszerűen szépen festette meg a szőrmét, a selymet, a finomívű vázát, az íróasztal tárgyait. Koloritja azonban tartózkodó, éppúgy, mint az ábrázolt, tiszta tekintetű férfi magatartása. A festő célja nem a részletezés, hanem a jellemtisztaság visszaadása volt. Barabás és Borsos a biedermeier portréfestészet csúcsát jelentette, a kezdeteket, az indulást Donát János (1744-1830) szigorú, visszafogott klasszicizáló Férfi arcképe (1816) jelzi. A magyarországi arcképfestészet jellemző darabja Rombauer János (1782-1849) 1846-ban festett portréja (a kézben tartott karmesteri pálca miatt Déri Mendelsohn arcképnek hitte), és Kiss Bálint némely portréja (Vörös ruhás nő 1842; Főúr mellképé). Ezek a művek ugyanúgy jellemzik a XIX. század első felének társadalmát, a kis- és középnemesek, polgárok ízlését, igényét, mint a legfontosabb művek. Ha megnézzük pl. a Déri Múzeumban Dosnyai Károly (1813-1850?) Imakönyvet tartó öreg hölgy arcképét, Kiss Sámuel debreceni családokról festett miniatűrjeit, vagy Kiss Bálintnak a Somogyi család tagjait megjelenítő arcmásait, rajtuk, bennük felismerjük a paraszt-polgár, a debreceni cívis igazi énjét. A kismesterek sorát kiegészíthetjük a nagyváradi Mezey Lajos (1820-1880) és a debreceni Burszky István (18107-1877) nevével. Egyik legfontosabb Debrecenben is dolgozó mester Kiss Bálint (1802-1868), aki ugyan nem tartozik a XIX. századi festészet kiemelkedő alkotói közé, mégis értéket jelent. Leghíresebb műve az 1846-ban festett, debreceni ihletésű, a gályarabok 1674-beli üldöztetésére utaló Pethes János búcsúja című festmény, amelyet a szabadságharc bukása után a nemzet gyászának, rabságának jelképeként méltattak. Fogyatékossága képeinek fagyos színvilága, alakjainak elrajzoltsága. Ismeretes, hogy Kiss műveit milyen szenvedélyesen és élesen kritizálta mévészettörténész kortársa, Henszlmann Imre. Még a művekben megnyilvánuló hazafias tartalmat sem méltányolta, a festő múzeumszervező-képtárgyarapító munkájáról meg sem emlékezett. Kiss Bálintnak a Déri Múzeumban levő Főúr mellképét Zrínyi Miklós idealizált arcképének tartják (hadvezért ábrázol bástya előtt). 15