Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2017 (Debrecen, 2017)
Történettudomány, művelődéstörténet - Szabó Anna Viola: „A magyar művészet eleven ereje”. Egy építész, egy festő és egy fényképész találkozása a XIX. század végi Debrecenben
„A MAGYAR MŰVÉSZET ELEVEN EREJE" 53 tervezői öntudata, saját alkotói világa, vagy csak a megtanult alapelveket és stílusjegyeket alkalmazta és variálta? Művésze volt-e a szakmájának, vagy csak mestere? Az építészek társadalmi megítélése és besorolása ebben a korban már erősen kettéválik, építőmesterekre (pallérokra) és műépítészekre (tervezőkre), ahogy a Rössler és Gerster közti munkamegosztásban is látható - ez azonban nem jelenti azt, hogy minden műépítész önálló művészi egyéniség lett volna. A századvégen a korstílusnak számító historizmus elég tág lehetőséget kínált az elmúlt korok építészeti stílusainak újragondolására, elemeinek szabad használatára, függetlenül attól, hogy az adott évtizedben éppen a neoreneszánsz, a barokk, a gót vagy az antik stílus számított-e uralkodónak. Gerster a Hansen-iskolában az utóbbiban szerzettjártasságot, római tanulmányútjain is ezzel ismerkedett, antik stílusjegyeket mégis inkább csak reprezentatív funkciójú, illetve a művészet csarnokaként meghatározható épületein alkalmazott: szegedi múzeumterve, máramarosszigeti színházépülete vagy a szobrászati mesteriskola esetében. Hagyományos funkciójú épülettervei: bérházak, villák, iskolák, gyógyintézetek, közigazgatási épületek szinte mindegyikén inkább a korban közelebbi klasszikus stílusok, a reneszánsz és barokk elemeit használta, illetve házasította az antik motívumokkal, de elsősorban a funkcionalitásra törekedett, s ezeknek az elemeknek csak díszítő szerepet szánt, szerkezeti hangsúly nélkül. A kevert építészeti elemek a homlokzatok szigorú tagoltsága révén egységes hatást eredményeznek, amelyeket csak a legszükségesebb mértékben old néhány dombormű, szobordísz vagy majolikacsempe. A Kereskedő Társulat székháza az épület reprezentatív mivolta, főtéri elhelyezkedése, illetve reneszánsz stílusjegyei okán kapott a szokásosnál gazdagabb díszítőelemeket: színes üvegablakokat, figurális domborműveket, ünnepélyes előcsarnok-boltozati freskót és tematikus falképeket; a hozzákapcsolt iskolaépületben éppen úgy nem volt helye ilyesminek, ahogy egy célszerűségével tüntető kórházi pavilonban sem. A debreceni épületein előszeretettel alkalmazott téglahomlokzatot, illetve a nyerstéglából képzett lemez-tagozatot és lizénákat mint a felületek egyhangúságának megtörésére szolgáló, pusztán az építőanyag jellegéből fakadó díszítőelemeket - lehetne egyéni stílusjegynek, kézjegynek is tekinteni, ha a kései historizmusnak nem lenne ez amúgy is kedvelt felületalakítási módja.54 (A téglaépítészetet majd Borsos József fogja debreceni sajátosságként feléleszteni.) Gerster épületeinek mind egyszerű funkcionalitása s ebből következő viszonylagos puritánsága, éppen csak jelzett stílusjegyei jól illettek a zömében romantikus városképhez és a debreceni népiélekhez - amely díszítésben is csak a minimumot és csak azt fogadta el, amelyet már megszokott, s azt, amit klasszikusként, mint a szép szinonimájaként értelmezhetett.55 54 Ugyanezt használja román és gót ihletésű épületein Petz Samu is, amint az Debrecenben a Vöröstemplom (1887) és a Református Főgimnázium (1913); illetve a tanítványa, Nagy Károly tervezte Dóczy Gimnázium (1914) esetében látható. 55 KOVÁCS Gyula: Debrecen építészete a szabadságharc után. Romantikus építészet. In Debreczeni Képes Kalendáriom (DKK), 1943,55-60: E. CSORBA Csilla, A Kossuth-mauzóleum építéstörténete, Ars Hungarica, 1983.1.137-138. A már többször említett, meg nem valósult városházépítés feladatként és kudarcként is többet jelenthetett Gerster számára a szokásos pályázati fordulóknál (az első döntés után, amely két nyertes pályázatot hirdetett ki, vissza is akart lépni a további versenytől, a belső térszervezést illető bírálatok után pedig, szokásától eltérően, nem változtatott a terveken56 *), amelyre az előtanulmányokkal együtt két évet fordított. A végső döntés előtt „egy szakértő tollából" megjelent elemzés szerint „Gerster megoldása nemcsak monumentális, hanem Debrecen városa special magyar jellegéhez méltó megoldás. [...] Idegen hatású stílusokat az állítandó műbe Importálni nem akart, hanem önálló kutatásban megtalálta a helyes irányt, éppen úgy, mint a nagytemplom s a kollégium tervezői is megtalálták, kiknek tervei az egyszerű, ám monumentális hatás állandó becsével bírnak. [...] Havranek és Adriányi urak pályaműve egy szép, díszes kastély jellegét mutatja, [...] stílusa nekünk idegenszerű, így debreceni városházának nem való. Szerintünk jól választott a nagy építtető bizottság s a tanács is, midőn a főlényeget tartotta szem előtt, s Gerster Kálmán művét, mint városunk ősi magyar jellegéhez mért művet fogadta el.'f‘7 Ezek szerint, miután Gerster „római stílben magyar motívumokkal" képzelte el a városházát, szemben riválisainak divatos, német reneszánsz stílusú tervével, a speciálisan magyar, sőt debreceni stílust a klasszicizmus „egyszerűsége" jelentette volna. Érdekesen értelmeződik ugyanakkor a „megszokás" Gerster és legfőbb debreceni riválisa, Tóth István esetében: az általa tervezett Zenede épületének Csapó utcai oldalhomlokzata szinte megismétli, egyszerűbb formában, a Kereskedő Társulat frissen elkészült palotájának frontkiképzését; s iparkamarai székháza (Piac utca 69.) is lehetne akár Gersteré: egyikben sincsen egyéni invenció. Ugyanazt a feladatot valószínűleg valamennyi azonos tanultságú korabeli építész azonos színvonalon és minőségben végezte volna el, közel azonos épületeket hozva létre; amint az a Monarchia akárhány ekkor városiasodó településén megfigyelhető. Gerster csak egyike volt ezeknek, még ha néha szerencsésebb kezű is társainál. Hogy ő maga munkáját hogyan értékelte, pályáját mi vezérelte, ahhoz csak közvetett forrásaink vannak. Az emlékezések (amelyekből le kell vonnunk, hogy gyászbeszédnek, búszúzásul készültek) építőművészként és finom lelkű, csöndes, szerény emberként állítják elénk, aki elhivatott, elmélyülten dolgozó, de a tülekedéstől magát távol tartó egyéniség volt, s aki többre becsülte annál önmagát és művészetét, mintsem erőszakolta volna a megrendeléseket. Mindez talán érvényes volt az idősödő, utolsó húsz évében jelentős megrendelések nélkül, visszavonultan élő építészre, de a fentebb leírt, erős érdekérvényesítő képességre valló küzdelmek és utolsó nagy munkája, a Kossuth-mauzóleum körüli viták ennek az ellenkezőjét mutatják. (Bár lehet, hogy a harcot mindig más vívta meg helyette: Rössler és Stróbl Alajos is ezt a szerepet töltötte be mellette.) Személyes vallomást a munkáját vezérlő elvekről sajnos éppen ebben az egyetlen, kritikus esetben, a Kossuth-mauzóleumról szólván ismerünk. Az azonban, hogy a Kossuthnak emléket állító sírkápolnát azért tervezte 56 DH, 1894. október 17.: A városháza építési tervei; DEII, 1895. február 21: Városi közgyűlés. 57 DEII, 1895. február 19.: A városháza tervei.
