Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2017 (Debrecen, 2017)
Gyűjteményi, muzeológiai munka - Záborszkyné Balogh Réka: Az 1956-os forradalom Balogh István, a Déri Múzeum egykori igazgatója életében
AZ 1956-os FORRADALOM BALOGH ISTVÁN, A DÉRI MÚZEUM EGYKORI IGAZGATÓJA ÉLETÉBEN 209 „Amíg ezek befele jönnek, semmit nem szabad csinálni, mert fegyver van náluk, és lőni is akarnak." Sajnos, neki volt igaza. Október 23-tól naplót is vezetett az eseményekről, azonban november 4-én elégette. Majd ezután mégis folytatta. A nyomozó hatóságok, úgy látszik, nem tudtak róla, mert nem keresték. Egyébként pedig egy Debrecen környéki tanyán, egy méhkaptár fenekén várta fóliába csomagolva, viasszal belepve a feltámadást. 1994-ben megjelent a Megyei Könyvtár sokszorosított kiadványaként. 1957 nyarától hosszú, idegölő fegyelmi eljárás kezdődött, hiszen az terjedt el, hogy a múzeum „az ellenforradalom egyik tűzfészke volt". Vizsgálódtak mindenféle szervezkedés ügyében, híre ment, hogy röpcédulákat gyártottak, és halállistát rejtegettek valami koponyában. A fegyverrejtegetés azonban valósnak bizonyult, a rendőrök egy alkalommal egyenesen a kiállításon levő nagy szőlőpréshez mentek, annak a homokjában volt elásva egy pisztoly töltények nélkül. Máig sem tudjuk, ki tette oda, és ki vezette rá a rendőröket. Balogh István kiakolbólítása egyértelműen koncepciós ügy volt. Legnagyobb bűne az volt, hogy „nem tanúsított elegendő forradalmi és kommunista éberséget". (Manapság ez már szinte mulatságosan hangzik, de akkor véresen komoly volt.) Ismét egy idézet: „.. .elbocsátásomban alighanem parasztpárti-közéleti múltam játszhatott szerepet. Funkciómról... magam mondtam le, tehát nem menesztettek, .. .sem politikai, sem más jellegű zsiványságot nem tudtak rám bizonyítani, nőügyeim sem voltak... .évek múlva hallottam: »ez a Balogh megérdemelt volna öt-hat évet, de hát nem lehetett rábizonyítani« .. .mondotta valami illetékes." „A közvetlennek mondható okok »színjátéka« pedig 1956. október 30- án vagy 31-én délelőtt kezdődött. Ekkor jött át a múzeumba a szomszédos pártbizottságról valaki vagy hat-nyolc emberrel, hogy engedjem meg: a pártbizottság védelmére géppuskákat állítsanak fel a múzeumban. Ez kulturális intézmény, mondtam én, kérésüket nem vagyok hajlandó teljesíteni. Később mégis visszajöttek. Nem érzik magukat biztonságban - mondták, ezért engedjem meg, hogy a múzeumba beszállásolják magukat. Ha azt hiszik, hogy itt nagyobb biztonságban vannak, akkor annak nincsen semmi akadálya. Ott éjszakáztak. Amikor reggel bementem, hűlt helyüket találtam csak. Hogy kik voltak, nem jegyeztem meg. Gondolom, prominens személyek lehettek." Itt jegyzem meg mellékesen, hogy azt a hivatalsegédet, Kányási Istvánt, aki lekísérte a pincébe ezeket az embereket, szintén elbocsátották a múzeumból. Róla tudni kell, hogy gyerek főszereplője volt a Höllering rendezte Hortobágy filmnek. Rendíthetetlen kedélyű, kivételes műszaki érzékű ember volt, minden munkában Édesapám jobbkeze. Elbocsátása után a Patyolatnál kapott munkát, ahol a mosószerek súlyos ekcémát okoztak. Rákapott az italra, derékba tört élete hamar véget ért. Balogh István tehát nemkívánatos személy lett Debrecenben, és áthelyezték Nyíregyházára beosztott muzeológusnak fél fizetéssel. 5 tagú családunk anyagi mélypontra került, de '58 tavaszán édesanyámnak sikerült tanítónőként elhelyezkedni. Tőlem megvonták az egyetemre jutás lehetőségét. A város száműzte. Előbb a politikai motiváció volt az erősebb, később gyaníthatóan a szakmai féltékenység sem engedte, hogy visszatérjen a szellemi közéletbe. Még úgy sem, hogy korábbi kutatásainak eredményeképpen megjelenhettek debreceni vonatkozású írásai: Debrecen műemlékei, A debreceni Nagytemplom, Hajdúság, A cívisek világa és tanulmányai Debrecen monográfiájában; sok kisebb-nagyobb írás, majd később a Debreceni Levéltár kiadásában a város magisztrátusi jegyzőkönyvei, amelyeket latinból fordított és magyarázattal látott el. A Déri Múzeum vezetése Gazda László igazgató idejében vette fel újra vele a kapcsolatot, többször kérték kiállítás megnyitására, előadásokra, tanácskozásokon való részvételre, és nagy tisztelettel és örömmel fogadták, ha elvállalta a megbízást. A város vezetése, ha némileg késve is, szintén megadta számára az elismeréseket. 1982-ben (70 évesen) Csokonai-díjat kapott, 1992-ben (80 évesen) a város díszpolgára lett, 2003-ban (91 évesen) az egyetem díszdoktorrá avatta. (Szerencsére szép hosszú élete volt.) Nyíregyháza azonban befogadta, és 1963—75-ig, nyugdíjazásáig a levéltár igazgatója volt. Ezalatt sikerült az intézményt új, korszerű épületbe költöztetni, és országosan is egyedülállóan gazdag anyagát munkatársaival a legmagasabb szakmai követelmények szerint rendezni, és a kutatás számára hozzáférhetővé tenni. Kivette a részét a fiatalok neveléséből is, több évig tanított a Bessenyei György Főiskolán, a történelem szakosoknak tartott előadásokat. Tudományos munkássága Nyíregyházán teljesedett ki. 1966-ban kandidátusi, majd 1984-ben nagydoktori tudományos fokozatot szerzett. Nyugdíjazása után még több mint 20 évig rendszeresen vonatra ült, kutatómunkáját itt végezte. Amikor már ezt nem tudta vállalni, a szükséges anyagokat a levéltár munkatársai juttatták el lakására. 2007. május 4-én hagyott itt bennünket, szinte az utolsó napig dolgozott. Ezidőben készült írásai száma meghaladja a 250-et, nagyobb részük tanulmány- kötetekben, folyóiratokban jelent meg. A nagyközönség számára talán leginkább érdekes a Szabolcs- Szatmár megye műemlékeit feldolgozó kétkötetes kiadvány, melyben a történeti ismertetés az ő munkája. Munkásságát országosan is elismerték, a Magyar Köztársaság középkeresztjét és a Tudományos Akadémia Eötvös-díját kapta meg. A levéltár igazgatója, Kujbusné Mécséi Éva és munkatársai máig nagy szeretettel őrzik emlékét és gondozzák szellemi hagyatékát, amit a család rájuk bízott. 2012-ben jelent meg Balogh István életrajza a Pedagógusok Arckép- csarnoka 11. kötetében, Korompai Gáborné, illetve volt tanítványa, Láczay Magda emlékezik rá. Az idézetek forrása: Politika, tudomány, debreceniség. Balogh Istvánnal beszélget Für Lajos. Megj.: Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve XIX. Debrecen, 1992. p. 17-42.
