Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2017 (Debrecen, 2017)
Gyűjteményi, muzeológiai munka - Biczó Gábor: „…egy kicsi mindig hiányzott.” Varga Gyula élete és munkássága
203 Amikor a felkérést megkaptam, tényleg nagy örömmel és személyes átéléssel fogadtam, pedig a bemutatásra kerülő kötet olvasószerkesztője, Magyari Márta ekkor még nem tudhatta, hogy nekem Varga Gyuszi bácsival személyes kapcsolatom is volt, mint oly sokaknak itt a teremben. Az 1990-es évek elején, amikor megszerveződött Debrecenben a Varjúvár Táncház, akkor Gyuszi bácsi volt az egyike azoknak, akikhez mint amatőr táncosok fordulhattunk. Hát én nem igazán tudtam táncolni, sőt, azóta sem tanultam meg rendesen. Viszont kitaláltam azt, hogy van egy jó módja annak, miként lehet ezt a hiányosságot pótolni. Azt gondoltam, hogy a táncjelírás kiváló lehetőség erre, hogy az ember elolvas egy könyvet és végül megtanul táncolni. Gyuszi bácsinak, a táncjelírás szakavatott ismerőjének komoly híre volt az egyetemen, és a Néprajzi Tanszéken is őt ajánlották. Megkerestük nagy lelkesen és személyes látogatások sokaságát tettük a lakásán, ahol péntek délelőttönként fogadott bennünket. El is jutottunk úgy körülbelül a másfeledik leckéig, amikor rájöttünk, hogy hát ez a módja a tánctanulásnak nem nagyon fog működni. Helyette azonban sok minden mást kaptunk, hosszú-hosszú beszélgetéseket, amelyeknek az emléke némiképp visszaköszön ebben a kötetben. Ugyanis ez már a kilencvenes évek eleje, gyakorlatilag Gyuszi bácsi aktív időszakának a záró periódusa. 1992-ben ment nyugdíjba a Déri Múzeumból, és az aktivitás, mint tevékeny értelmiségi kutatónak, tudósnak egészen élete végéig, 2004-ig megmaradt jó tulajdonságaként. Az én tisztem most az, hogy a kötetről mondjak néhány szót és ezt örömmel teszem, mert, hogy olyan könyvet van módomban a kezemben tartani, ami a1 én szakmámhoz igen közel áll - elsősorban kulturális antropológiával foglalkozom. Jelen könyv egy életút bemutatására vállalkozik, márpedig az antropológiatudomány egyik nagyon fontos forrása, azoknak a vallomásoknak az összegyűjtése, amit személyes közlésben emberek, interjúalanyok a saját életükről elmesélnek. Ráadásul, ahogy említettem, nekem mindezekhez, személyesen is közöm volt. Maga a könyv szerkezete nagyon érdekes megoldással él. Egy 2002- ben készült életútinterjú alkotja a kötet törzsét, ez a gerince, és a szöveg a különböző életperiódusok, életkorszakok tagolódása szerint további kiegészítő szövegelemeket is tartalmaz. Ezek vagy visszaemlékezések, vagy köszöntők, vagy egyéb olyan szövegek, amelyek az életút bizonyos állomásain fontos szereplőktől származnak. A köszöntések, a visszaemlékezések vagy akár a személyes hangvételű leírások kiegészítik az életrajzi vonatkozásokat, az életútinterjút és így az olvasó tulajdonképpen egy komplex képet kap. Egyszerre ismerkedik meg Gyuszi bácsi visszaemlékezésein keresztül az életúttal, amely hét évtizedet ölel fel. Legalábbis az 1924-ben született tudós első emlékei, amit itt a kötetben említ, az Biczó Gábor „...EGY KICSI MINDIG HIÁNYZOTT" Varga Gyula élete és munkássága 1930-as évekre tehetők, és gyakorlatilag 2002-ig, az interjú felvételéig végigkövethető a teljes időszak, ami, azt gondolom, hogy a 20. századi magyar történelemnek is egyfajta kaleidoszkópszerű áttekintését kínálja. És ez nagyon fontos gondolat, azt hiszem, mert az életúton keresztül az olvasó gyakorlatilag azzal a teljes keresztmetszettel ismerkedhet meg, ami az 1930-as évektől az ezredfordulóig Magyarország társadalomtörténetét jelenti. A perspektíva, amiből Gyuszi bácsi mesél természetesen személyes perspektíva. Ez minden életmű élettörténeti elbeszélésének esetében rendkívül fontos összefüggés. Azt is tudni kell, ahogy ezt az utószóban a kötet szerkesztője, Sólymos Józsefei is mondja: lehet, hogy nem mindenki ugyanígy emlékszik ezekre a történetekre. Mindez rendkívül lényeges, hisz az a szubjektív vallomásszerű önfeltárulkozás, amit az életút egy életrajzon keresztül kínálhat, hozzásegíti az olvasót ahhoz, hogy megértse a szerzőt, jelesül Varga Gyulát, hogy miként látta a saját életét. Egy életrajz, egy önéletút-elbeszélés ugyanis minden esetben arra tesz kísérletet, hogy az elbeszélő a saját életét tegye értelmezői témájává. Magyarán, minden életút-elbeszélés olyan visszatekintés, ami ha 2002-ben hangzik el, akkor úgy foglal össze hét évtizedet, hogy ez egyúttal valamilyen módon, legalább is az elbeszélő szemszögéből, igazolja magát az életutat. A szövegből mindez pontosan érzékelhető. Természetesen itt egy ilyen rövid áttekintés, vagy egyáltalán a kötet köszöntése alkalmával, nincs mód arra, hogy elmerüljünk a részletekben. Amire itt vállalkozhatunk néhány percben, az csupán rövid felvillantása néhány zsánernek, néhány olyan képnek, ami meghatározó volt az életpályán. Azt gondolom, hogy az attitűdöt, a szellemiséget a megidézett képek jól visszatükrözik. Az első összefüggés, amiről szót kell ejtenünk, a származáshoz kapcsolódó identitás. Számtalan helyen fogalmazódik meg és nemcsak Gyuszi bácsi elbeszélésében, hanem a többi visszaemlékezést író szerző szövegében is, hogy Gyuszi bácsi „egy parasztember" volt. Ö ezt a szó legiga- zabb értelmében és nemes tisztasággal vállalta. A kismarjai származás valószínűleg meghatározó eleme volt annak, hogy ő miként vált tudóssá. Kismarja társadalma az 1930-as években még élő paraszti közösség volt. Gyuszi bácsi visszaemlékezése szerint az életút első, az eszmélés időszaka, amikor az intellektuális világ felé fordul, majd elkezdett olvasni olyan szerzőket, mint Veres Pétervagy Erdei Ferenc, a népi írókat és a kortárs magyar klasszikusokat egyaránt. Elbeszélése szerint a jeles irodalmárok indíttatására fedezte fel saját világának az értékeit. Nagyon jellemző, amit Veres Péter egy művével kapcsolatban említ meg, hogy őt tulajdonképpen az író meggyőzte arról, hogy a magyar kultúra az egyenlő a paraszti kultúrával. Amennyiben Veres állítása és érvelése szerint a korabeli magyar társada
