Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2017 (Debrecen, 2017)
Múzeumtörténet - Kovács József: Bombák árnyékában. A Déri Múzeum viszontagságai 1939–1945 között Sőregi János Naplójában
BOMBÁK ÁRNYÉKÁBAN 183 A múzeum dolgozói sem voltak ez alól kivételek, az állandó fenyegetettség érzése az ő munkavégzésükre is rányomta bélyegét. Mivel sötétedés után az utcák már nem voltak biztonságosak, a személyes ügyeket (pl. az élelem beszerzését, ami egyre nehezebb volt) sokszor munkaidőben voltak kénytelenek elintézni, a női alkalmazottaknak pedig nem volt tanácsos egyedül mutatkozni. A hangulatot jól jellemzi Sőregi 1945. február 13-i bejegyzése: „A ködös utca néptelen volt, barátságtalan. Alig találkoztam járó-kelővel! Megborzadtam: most könnyen elvehetik kabátomat, sárcipőmet. Ha orosz katona ment el mellettem, vagy szuronyos őr mellett én mentem el, végig borsózott a hátam. Egyik-másik bámult is rám, csodálom, hogy nem is igazoltattak le. Lehetett úgy Z2 7 óra! Loholtam, ahogy csak tudtam. Megfogadtam, hogy többet este nem lépek ki a lakásomból senki kedvéért. A gépkocsik reflektora az embernek elveszi a szeme világát! Sok helyen ablakok is vilógóinak. Alig vártam, hogy házunk kapuján belül legyek. Ilyen az élet most Debrecenben. Mihelyt besötétedik, kihal a város, mindenki elhúzódik otthonában, mert a személy és vagyon biztonságtól még távol állunk. Míg odajártam, feleségem panaszkodott, hogy az udvaron vagy a szomszéd ház udvarán oroszok lövöldöztek. Ezek a tisztek szórakozásból is szoktak puffogtatni. Inkább hagynák a töltényeket a németekre! Szegény asszonyok halálra ijednek!" Az orosz parancsnokság egy idő után egyre szigorúbban lépett fel a közbiztonságot veszélyeztető katonákkal szemben, azonban a helyzet alig javult valamit, mert Sőregi még 1945 novemberében is hasonlókat jegyzett fel: „Az ember, ha este tér haza lakásába, mivel utcai világítás nincs, megvárja, míg jön valaki, 2-3 ember és akkor ösztönösen társulunk és anélkül, hogy beszélnénk egymással, csapatban haladunk. Fél mindenki, hogy levetkőztetik vagy kirabolják."95 A közbiztonság végül akkor kezdett javulni, amikor az orosz csapatok jó részét kivonták a városból, a magyar rendőrség pedig fokozatosan átvette a rendfenntartói feladatokat. Érdekesség, hogy a debreceni rendőrkapitányság éppen a Déri Múzeum Előadótermében alapította meg a Rendőregyletet 1945. május 29-én. IV. IGAZSÁGÜGYI ELJÁRÁSOK A romeltakarítás és a javítási munkálatok mellett a Déri Múzeum dolgozóinak közvetve és közvetlenül is részt kellett venniük a város igazságügyi eljárásaiban. Egyrészt a múzeum épületében ülésezett a Népbíróság, amihez termet és személyzetet kellett biztosítaniuk, másrészt minden munkatársnak meg kellett jelennie az Igazoló Bizottság előtt, ami eldöntötte, folytathatja-e munkáját a köz szolgálatában. 95 Debreceni Napló, XX. kötet (Ms 13/23), november 10-i bejegyzés. 1. Népbírósági tárgyalások A felkutatott és letartóztatott háborús bűnösök tetteinek vizsgálata, majd az ítélet meghozatala a Népbíróságok feladata volt. Magyarországon 1945-1950 között közel 60.000 ügy került ide, melyek közül mintegy 27.000 elmarasztalással zárult.96 Sőregit 1945. február 23-án keresték fel az Igazságügyi miniszter megbízásából, hogy a múzeumtól termeket kérjenek a Népbírósági tárgyalásokhoz. Az igazgató nem fogadta túl lelkesen a felkérést. Egyrészt morális fenntartásai voltak, másrészt félt, hogy a múzeum fűtőanyag készlete - melyet gondos beosztással sikerült a háborús időszakban is megőrizni - nem lesz elég a bírósági eljárásra kiválasztott termek fűtésére. Mindezek mellett amiatt is aggódott, hogy nem lesz elég rendőr a tárgyalásokon, így az esetlegesen felhergelt tömeg kárt okozhat az épületben, vagy akár a műtárgyakban is. Végül kénytelen volt meghajolni a város vezetőinek akarata előtt: „Bár az ilyen halálos ítéleteket hozó tárgyalások nem épen illenek a tudomány és művészet házához, a szükség rendet és szokást bont, a polgár- mester engedélyezte a termet. "97 A Déri Múzeum Előadótermében 1945. március 29-én már meg is tartották az első tárgyalást, melyet számos másik követett. Több olyan háborús bűnös is itt állt a bírók elé, akiknek felelőssége megkérdőjelezhetetlen volt a debreceni holokausztban. Jellemző volt, hogy ezekre a tárgyalásokra az Előadóterem teljesen megtelt, és a közönség - ahogyan ettől Sőregi tartott - nehezen tudta visszafogni indulatait. Érdemes felidézni Szilády Gyula98 és Szabó Gyula99 tárgyalását, melyek kiválóan jellemzik az eljárás körüli felfokozott érzelmeket: „A Népbíróság ma tárgyalta Szilády (Morei) Gyula csendőrezredes ügyét a mi előadótermünkben. Mikor itt dolgoztam a szobámban, egyszer csak nagy kiabálás és ordítozás zaja riaszt fel munkámból. Kiszaladok a folyosóra. Épen szembe jön velem Tomola, a Népbir. elnöke és kiveresedve, lihegve kérdezi, van-e telefonom1 Nincs! Az Istenért, a közönség leütötte a vádlottat, felfordult a rend! Karhatalom kellene!"... „A francia forradalomban lehettek valamikor ilyen jelenetek! A dühösen hadonászó, teletorokkal vadul kiabáló, dobogó és nyüzsgő emberek az előadó pódiumon és az előtt voltak összegabajodva. Egy rendőr, ki csitítani akart, egy civil, talán a védőügyvéd, ki szót mert emelni, volt a felindult emberek célpontjai. Úgy láttam, hogy ütötték, lökdösték egymást! Lesújtó öklöket láttam és kerestem a csendőr ezredest a szememmel. Súgja egyik hajdúm sápadt arccal: ott fekszik félholta n, véresen a pódium előtt!"100 96 V.Ö.: Romsics \qmc. Magyarország története aXX. században, Osiris Kiadó, Budapest, 2005,28iold. 97 Debreceni Napló, XXI. kötet (Ms 13/21), március 29-i bejegyzés. 98 Csendőrezredes, a debreceni deportálások egyik felelőse. 99 Rendőrfőtanácsos, a debreceni gettó parancsnoka. 100 Debreceni Napló, XXII. kötet (Ms 13/22), április 26-i bejegyzés.
