Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2017 (Debrecen, 2017)
Múzeumtörténet - Kovács József: Bombák árnyékában. A Déri Múzeum viszontagságai 1939–1945 között Sőregi János Naplójában
BOMBÁK ÁRNYÉKÁBAN 181 embereket álmatlanság gyötri és a szive gyengül mindenkinek. Ennyi izgalom még a bivalyét is megviselné!"83 Októberiére a Vörös Hadsereg elfoglalta Debrecent. A lakosság többsége - Só'regihez hasonlóan - az óvóhelyeken és pincékben húzta meg magát az utcai harcok idején. A vérzivataros napokban sajnos civil halálos áldozatok is voltak, az elhunyt polgári személyek között volt a Sesztina házaspár is. Haláluk nagy veszteség volt a Déri Múzeumnak, hiszen Sesztina Jenő 1928 óta egyik elnöke volt a Múzeumbarátok Körének, értékes adományainak köszönhetően pedig múzeumalapító címet is kapott. Baráti kapcsolatot ápolt Déri Frigyessel, és részben az ő közbenjárásának is köszönhető, hogy gyűjteménye Debrecenbe került. A halálhír nagyon megrázta Sőregit, aki múzeumi pályájának kezdete óta pártfogójaként tekintett az öreg úrra. Hogy pontosan mi történhetett, csak később tudta meg Némethy Józseftől, a Sesztina cég akkori vezetőjétől: „Az oroszok állítólag 20-án d.u. hatoltak be a villába. Azt kifosztották, de a Sesztina-párt nem bántották, sőt Jenő bácsi barátságosan érintkezett velők, ellenben a szakácsáét és két leányát megbecstelenítették. A szakácsnő elmondása szerint e tett után felvágták ereiket mindnyájan, hogy meghaljanak. A berendezett óvóhely melletti szoba kiégett, a füst behatolt a szerencsétlenek szobájába annyira, hogy maga a füst is megfojthatta őket. A szomszédos szobát a szakácsné gyújtotta fel. Az óvóhelyi mosdó környéke vérrel volt befecskendezve. Sesztina és felesége szombat vagy vasárnap reggelre haltak meg, de a szakácsné két leányával életben maradt, mert ők csak gyengén voltak megkarcolva az ütőér mellett. Elmentek a klinikára, honnan 2 nap múlva egészségesen távoztak. - A szakácsné a haláleset után a két halottat szőnyegekbe burkolva a villa előtt eltemette, ékszereket, pénzt azonban elrejtett, bizonyára elásta azokat, mert a villában nem találtak semmit."84 A későbbi vizsgálatok megerősítették a szakácsné vallomását, illetve kiderítették, hogy a Sesztina házaspár valószínűleg még mérget is vett be. (A sors különös fintora, hogy a bűnjelként lefoglalt pengéket és a földimaradványok patológiai vizsgálatát pont a Déri Múzeum laborvezetője, Dr. Szép Ödön végezte el). A harcok után Sőregi néhány napig nem merte elhagyni lakását. Félt magára hagyni családját, és attól is tartott, hogy az oroszok elviszik valamilyen munkára. A Déri Múzeumról az első híreket csak október 22- én kapta: „Lükő Gábor múzeumőr barátom lakásomon felkeresett: mi van velem, élek-e1 Elmondta, hogy okt.20-án a muzeum kis kapuján át behatoltak az oroszok már 3 ízben. Vincze volt velők. Feltörték az én szobámban a páncél szekrényt. Körül lövöldözték a zárat és akkor felfeszítették. Pénz nem volt benne. Néhány érmet vittek el. A középső irodában a kisebbik páncélszek83 Debreceni Napló, XX. kötet (Ms 13/20). 84 Debreceni Napló, XXI. kötet (Ms 13/21). rénytnem tudták feltörni, a nagyobbikat csak fenyegették. Lementek a tárgyi óvóhelyre is, mert a folyosói vasajtó kulcsát megtalálták, az alsó vasajtó lakatját leütötték. Bemerne szétnéztek: Eh, muzeum! - mondták és otthagyták érintetlenül. Az alagsorba be sem néztek. Tehát komoly baj nem történt."85 A Vörös Hadsereg bevonulása után a Déri Múzeum épületét és a dolgozókat nem fenyegették többé közvetlen harci események. Az orosz katonák jelenléte azonban teljesen más jellegű bajokat és problémákat hozott az intézmény életébe. i. A javítási munkák nehézségei Október 23-án a múzeum dolgozói - immár Sőregivel együtt - folytatták a romok eltakarítását. Az igazgató a kárfelmérés során szembesült azzal, hogy az épület addig épen maradt nyugati oldala is megsérült a harcok során: a homlokzaton, a céhemlékek termének falát egy ágyúlövedék szakította át. Nyilvánvalóvá vált, hogy a közelgő tél miatt a felújítás és a tetőszerkezet helyrehozása nem tűr további halasztást. A sürgős javítási munkálatokat azonban akadályozta a debreceni építőmesterek leterheltsége. Ők az Orosz Parancsnokságtól annyi feladatot kaptak, hogy alig maradt kapacitásuk másra. Amikor pedig lett volna ráérő szakember, a városszerte tapasztalható építőanyag hiány miatt nem lehetett haladni, mivel a megszállók szinte minden tartalékot, köztük a faanyagot, lefoglaltak hadászati célokra. A munkavégzést szintén hátráltatták az oroszok azzal, hogy az utcán véletlenszerűen gyűjtötték az embereket, és kényszerítették őket kisebb- nagyobb munkák elvégzésére. A hangulatot jól jellemzi a Napló következő bejegyzése: „Ha az ember megy az utcán, különösen reggel, az emberek mindig előre figyelve mennek és a szembejövőtől halkan kérdezik: tessék mondani, szednek arra embereket!1 Fogdosnak arra munkásokat? Ha igen, akkor kérdezés nélkül is figyelmezteti egyik ember a másikat s ilyenkor irányt változtatnak."86 Mint Lükő Gábor esete mutatja, ennek a veszélynek a múzeum alkalmazottai is ki voltak téve: „Lükő Gábort tegnap este a Darabos-utcán elfogták, hiába mondta, hogy kicsoda, munkára vitték és egész éjjel2 óráig sebesülteket hordott a kórházban. Akkor tizüknek adtak egy távozási bizonyítványt, amivel nem mertek elindulni, mert nem téphették to felé. így Lükő ma dél felé jött be. "s/ A zavartalan munkavégzéshez végül - hosszas közbenjárás után - a múzeum dolgozói és a felújítást végző mesterek igazolványokat kaptak. A város vezetőségétől, valamint az orosz parancsnokságtól szerzett dokumentum birtokában nem kellett attól tartani, hogy kényszermunkára viszik őket. 85 Debreceni Napló, XX. kötet (Ms 13/20). 86 Debreceni Napló, XX. kötet (Ms 13/20), november 29-i bejegyzés. 87 Debreceni Napló, XX. kötet (Ms 13/20), november 18-i bejegyzés.
