Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2015 (Debrecen, 2015)
Történettudomány - Surányi Béla: Fejezetek a XX. század hazai takarmánygazdálkodásának körében
124 SURÁNYIBÉLA A szecskázás138 alapvető előkészítési eljárásnak számított, amely az 1860-as évektől vált ismertté és terjedt el széles körben. Mindezek ellenére a „lucerna, vörös (ló) here, bükköny és a többi szálastakarmány beépülése a paraszti gazdálkodásba"138 139 nagyon lassan haladt előre. Amint már említettük, a parasztság nehezen barátkozott meg a takarmánynövény-termesztéssel, különösen az Alföldön. Táji megoszlása igazodott az ökológiai adottságokhoz. A köztestermesztésben művelt tök és répa különböző fajtái bővítették a lédústakarmányok választékát. Az egykori ártereken bő termést hoztak. A burgonyát is, termesztésének megindulásakor főként állatokkal etették, de csak a XIX. század végétől vált szinte kizárólag a sertés eledelévé. Az uradalmakban140 141 már a XIX. század második felében, a parasztgazdaságokban csak a két háború között terjedt el a zsombolyázás és a silózás, főleg a Tiszántúlon. Ekkor még ismeretlen volt Erdélyben és a Felvidéken. A két háború között érdemlegesen nem változott a paraszti szarvasmarhatartás takarmányozási kultúrája. Az 1945 utáni évtizedekben, a konszolidációt követően, a nagyüzemi gazdálkodás megerősödése hatással volt rá, főként az integrálódó háztáji állattartásra. Különösen a tejtermeléssel és marhahizlalássalíoq\a\kozók körében. A felzárkózásjelének tekinthető a tápok nagymérvű etetése, fia megnézzük a Kárpát-medence más tájait, pl. a Vajdaságot,141 közel azonos kép bontakozik ki a paraszti marhatartásról. A két háború között a kukorica tájtermesztő körzetének számító Vajdaságban a parasztok főleg a teheneket, a szegényebbek a lovakat is tökkel abrakolták. Egy pár igavonó tehén 1500 kéve kukoricaszárat evett meg a téli hónapok alatt. Szárvágáskor a letört leveleket összegyűjtve, külön kévébe kötötték. Abrakként marharépát, pelyvát, egy-két marok kukoricadarát, répaszeletet, majd fűszénát és kukoricaszárat kaptak az állatok. A tavaszi munkák után az ökrök is a gulyába kerültek és legeltek. A fejőstehenek is a csordával a legelőre jártak, amit némi abrakkal pótoltak. Az 1990-es években sok marhatartó gazda a fejősteheneket lucernaszénával etette, éjszakára pedig kukoricaszárat adott. Reggeli és esti abrakként 4,5 kg kukoricadara és 1,5 kg búzakorpa jutott. A növendékmarhák - ad libitum - lucernaszénát és kukoricadarát ettek. A marhahizlalás a zöldtakarmányokra és télen a lucernaszénára, valamint a kukoricadarára épült. Amint látható, az anyaországban a fajtaváltásig, a hazai paraszti, illetve háztáji marhatartás takarmányozásától szinte alig tértek el a Vajdaságban. Valószínűleg keveset változott a határon túli, egyéb magyarlakta területek évszázados paraszti gyakorlata is, úgy Erdélyben, mint a Felvidéken. Magyarországon az i960—1970-es 138 Ua.693. 139 Ua. 694. A MGE (OMGE elődje) pályázatára beküldött tanulmányában a szerző egyrészt felhívta a figyelmet a takarmánynövény-termesztés fontosságára, másrészt a táj viszonyaihoz igazodó növényfélékre (tájtermesztés) vagyis a „helybeli gazdasági szokások elfogulatlan ember előtt értékkel bírnak". A parasztgazdának a legmegfelelőbb takarmánynövényt kell termeszteni, nem hagyatkozhat csak a rétre, legelőre. Ezt a gyakorlatból ismerte a szerző, hiszen egy Arad megyei nagybirtok gazdatisztje volt. Lásd: Hómann B:. Tájékozás az úgynevezett parasztgazdaságok rendezése körül. Pest, 1859. 71-72. 140 MaNépll. 2001.695. 141 kovács £ 2001.187-188. évek fordulóján jelent meg a lapály szarvasmarha fajta, ami újabb fajtaváltást eredményezett. Nagyüzemi tartása mellett keresztezett egyedei a háztáji gazdaságokban is meghonosodtak, fokozatosan kiszorítva a magyar tarka marhát. A fajtával együtt azonban bekerült a takarmányozással szemben támasztott igénye is. A parasztijuhtartás őrizte meg leginkább a korábbi századok takarmányozási szokásait. A legeltetés nem veszített jelentőségéből. A szántóföldi növénytermesztés lehetőséget nyújtott a betakarítás utáni „böngészésre." Még az i960—1980-as években is gyakran jártak az alföldi juhászok Tolna és Baranya megyébe kukoricatarlót legeltetni (a kombájn magas tarlót vágott), amely nemcsak a teleltetést oldotta meg, hanem egyúttal feljavult az állomány kondíciója is. Bosnyák juhászok pedig a bácskai kukoricatáblák tarlóját járatták meg évente juhaikkal.142 Az északi-hegyvidéken gyakori volt a juhok erdőben történő teleltetése.143 A két háború között éltek a „helyi transzhumáló" legeltetéssel is, pl. télire legelőt váltottak az erdőben, az állatokat elhajtották a Nyírségbe a káposztaföldek - földben maradt torzsa - legeltetésére.144 Már ezekben az évtizedekben is a teleltetés nem közvetlenül a szabadban történt. A XIX. század második felétől a paraszti állattartásban a juh szerepe fokozatosan háttérbe szorult, s helyébe az uradalmak léptek.145 A legelőkben „bővelkedő" Alföldön146 a parasztság kezében lévő állomány döntő hányada továbbra is a racka és a cigája fajtához tartozott. Ezek takarmányozása az elmúlt századokhoz képest mit sem változott, hiszen még a külterjes viszonyok közepette is „kielégítő bevételt" hozott. A Kárpát-medence peremvidékein hasonló volt a helyzet. Szerepük azért volt jelentős, mert ezek a fajták olyan területeken is megéltek, melyek a szarvasmarha számára már alkalmatlanok voltak. A külterjes tartásban a „talált takarmány" alapvetőnek számított, s az állatok csak december végétől kaptak némi abrakot,147 tekintettel a tavaszi ellésre. A Vajdaságbanm az 1960-as években „a tapasztaltabb gazdák száznapi takarmányozással számoltak: juhonként 50 kéve kukoricaszárat, meg 50 kg kukoricát készítettek a teleltetéshez." Sokszor előfordult „hogy töreken, szalmán meg kukoricaszáron teleltették a juhokat". Magyarországon a paraszti, később a háztáji juhtartás nem volt jelentős, hiszen 1945 előtt az uradalmakhoz, utána pedig a nagyüzemekhez kötődött. Még 1990-ben149 is a juhállomány 70%-a a nagyüzemek birtokában volt. Mindez lényegesen meghatározta a kisüzemi tartást, főleg a takarmányozást. A parasztgazdaságok sertéstartása™ is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az ágazat a XX. század hazai állattenyésztésének meghatározó szereplőjévé vált. A sertésállomány növekedésének a lendületét sem az 1950142 MaNépll. 2001.747. 143 Ua.748. 144 Ua. 747. 145 GoáIL. 1966.418. 146 Éber E. 1961.354. 147 MaNépll. 2001.748. 148 Kovács E. 2001.212. 149 Moállatt. 1998.44150 Ua. 22-27.
