Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2015 (Debrecen, 2015)
Természettudomány - Juhász Lajos: Növényritkaságok a nagycserei Kőrises Arborétumban
63 Juhász Lajos NÖVÉNYRITKASÁGOK A NAGYCSEREI KŐRISES ARBORÉTUMBAN Immár több mint 25 éve annak, hogy először jártunk Nagycserén, a Kőrises Arborétumban. A területen döntően madártani kutatásokat indítottunk 1986-tól, a folyamatos téli madáretetés, odútelep létrehozása és állandó gondozása egyben a madárvédelmet is szolgálta. Az eltelt két és fél évtized alatt a tavaszi és őszi madárvonulást a programszerű madárjelölés is segítette a programszerű megfigyelések mellett. Eredményeinket számos közleményben ismertettük (pl.: Juhász, Tóth, 1990,1992; Juhász, Vas, 1994a; 1994b; Juhász, Vas, 1996). A kutatások eredményei több szak- és diplomadolgozat formájában is napvilágot láttak. A zoológiái kutatások feltételezik a terület alapos növényzeti feltárását is, hiszen a madárvilág és a vegetáció ökológiai kapcsolata - különösen ebben az erdőállományban - kifejezetten meghatározó. Az erdőben végzett botanikai megfigyelések, vegetációtérképezés során számos olyan, a régióban ritka vagy unikális növényfaj került elő, amelyek az erdő természetvédelmi értékét növelik, ezek egyben a vegetációtörténet régebbi időszakának különleges reliktumai. Az erdőben a legutóbbi időszakban is fedeztünk fel növénykülönlegességeket, annak ellenére, hogy több mint két és fél évtizede folyamatosan nyomon kísérjük a növényzet változását, a flóra faji összetételét. Néhány régebbi megfigyelésünk a növényzetről már közlésre is került (Juhász és mtsai, 1993) A nagycserei ligeterdőt Szabó Pál erdőmérnök fejlesztette arborétummá, ami talán abban az időben (az 1970-es évek) az egyetlen lehetőség volt az erdőállomány megmentésére. Ennek eredményeként a döntően tölgy-kőris-szil ligeterdő az egykori keményfaligetek egykori maradványa a mai napig fennmaradhatott természetközeli állapotban. A táj növényföldrajzilag az Alföld (Eupannonicum) flóravidékének Nyírségense flórajárásának a része (Soó, 1964). A szukcessziós fejlődés klimaxstádiumaként a Nyírség homokterületein zonális alföldi kocsányos tölgyesek alakultak ki (Convallario-Quercetum, Festuco-Quercetum), amelyek a Nyírségben, így a jelenlegi Erdőspusztákon is jelentős területeket borító állományokkal rendelkeztek. A klímazonális erdőségek ösz- szefüggő állományait hidrológiai, edafikus, valamint a felszíni homoki formakincseknek megfelelően szárazabb térszínek (homokhátak, homokbuckák), és mélyebb, ezért jóval nedvesebb buckaközök, természetes völgyeletek, valamint az ősi, egykor itt kanyargó folyók medrét kísérve keményfaligetek (nyírvízlaposok) lábvizekben álló facsoportjai tagolták (Marosi, Szilárd, 1969, Rakonczai, 1988, Juhász és mtsai, 1993). Az eredeti állapotokra jellemző növényzeti képet az emberi beavatkozás, különösen a XIX. században felerősödő erdőirtások, a tájidegen fajokkal történő telepítések (Módy, 1981), valamint a vízrendezési munkálatok alapvetően megváltoztatták. E tényezők együttes hatásaként csökkent a talajvízszint és a felszíni vizek kiterjedése. Az erdőségeket az akác nagyarányú térhódítása, az 1950-es, 1960-as évektől a fenyőfélék és más tájidegen fajok betelepítése (pl.: Prunus serotina) jellemezte, végveszélybe sodorva a gyöngyvirágos- és pusztai tölgyeseket és különösen az egykori vízállásos területek mentén létrejött keményfaligeteket. E folyamatot jól összegzi Fintha (1974) tanulmánya Debrecen környékének eltűnőben lévő növényritkaságainak számba vételével. A nagycserei lígeterdő-maradvány az ősi, egykori keményfaligetek re- liktum foltja. Az ilyen jellegű erdők a Nyírségben és így az Erdőspusztán is kis számúak, jelentősebb állományai csak néhány eltérő nagyságú mozaikra korlátozódnak, pl.: Haláp, Guth, Bátorliget (Aradiés mtsai 1974, Papp és mtsai 1986). Ezek az erdőállományok részben az egykori ősi folyókat kísérő keményfaligetek maradványai, valamint a flórafejlődés hűvösebb időszakának élő, reliktum képviselői (Fintha, 1986) és az Alföldön egykor elterjedtebb gyertyános tölgyesek (Carpinion betuli Soó, 1964) felé mutatják a kapcsolatot (Aradi és mtsai, 1974). A nagycserei ligeterdő 38 hektáros területe döntően tölgy-kőris-szil liget (Fraxino pannonicae-Ulmetum Soó. 1964), kiegészülve mezofil Convallario-Quercetum foltokkal és a terület szélére telepített Bromo sterili-Robinietum állományokkal (Juhászés mtsai, 1993). Az erdő belsejében még napjainkban is jól nyomon követhető kanyargó, ősi folyómedrekben korosabb, erőteljesen növekedő magyar kőrisek (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) és részben kocsányos tölgyek az uralkodók (Quercus robur). A némileg magasabb térszíneken kiligetesedő, máshol összefüggő állományt alkotó tölgyes és kőrisfoltok váltakoznak. Ezekbe egy-egy vadcseresznye (Cerasus avium), az erdőszéleken vadkörte (Pyrus pyraster) ékelődik. A zártabb erdő belsejében szinte csak - olykor fává növő - mogyoró (Coryllus avellana) jelenti a cserjeszintet. Annál gazdagabb a szegélyzóna cserjeállománya. Uralkodó a veresgyűrű (Cornus sanguinea) a számos cserjefaj (pl.: Prunus spinosa, Crataegus monogyna, Euonymus europaeus, Frangula alnus, Rhamnus catharticus, Viburnum opulus, Ligustrum vulgare) közül. Csak 2008-ban vált ismertté a cserjeállomány újabb faja, a hólyagmogyoró (Staphylea pinnata). Az erdő egyik tisztásának a szélén 3 virágzó példányt találtunk, amelyek később, ősszel jellegzetes terméseikkel is kitűntek. A Nyírségben és az Észak-Alföldön szórványosan előfordulhat (Soó, Kárpáti, 1968), de az Erdőspuszta ezen régiójáról eddig nem került elő! A gazdag cserjeállomány egyébként kiváló fészkelőhelyet és őszi-téli időszakban gazdag táplálékot biztosít a vonuló és áttelelő madárfajok számára. Az erdő aljnövényzetében a hűvös, nedves, párás mikroklímának köszönhetően, valamint a flórafejlődés maradványaként kollin, szubmontán,
