Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2015 (Debrecen, 2015)
Történettudomány - Surányi Béla: Fejezetek a XX. század hazai takarmánygazdálkodásának körében
FEJEZETEK A XX. SZÁZAD HAZAI TAKARMÁNYGAZDÁLKODÁSÁNAK KÖRÉBŐL 123 A második világháború utáni évtizedek hazai takarmányozási gyakorlatáról elmondható, hogy egy jelentős fejlődés következett be. A nagyüzemi gazdálkodás keretei között elterjedt a silókukorica termesztése és savanyítása, amely szinte valamennyi gazdasági állatfaj tömegtakarmányává vált. Hasonló szerep jutott a lucernának, amely főleg szénaként, egy jelentéktelen arányban szenázsként jött számításba. A többi szálas- és lé- dústakarmány etetése visszaszorult, némelyike pedig véglegesen eltűnt a termesztésből is. Az abrakfélék jelentősége megnőtt, különösen a sertés- és baromfitartásban. Ennek a két állatfajnak a tartása a leglátványosabb fejlődést futotta be az évtizedek során. E korszakban indult el a keveréktakarmányok gyártása, amely önálló iparággá vált. Előállításuk figyelembe vette a gazdasági állatfajoknak szinte a teljes körét. A tudományos kutatások eredményeire épült a takarmányozás gyakorlata. A fejlődés velejárója, hogy szűkült a termesztett takarmánynövények köre, egyneműsödött az állatállomány takarmánybázisa. De hasonló tendenciák érvényesültek - a hibridizáció révén - az állatok fajtabéli sokszínűségének eltűnésével is. Jóllehet ez jelent(ett) garanciát az állati termékek egyöntetű minőségére. Az „iparszerű" tartás a két abrakfogyasztó állatfajnál, a sertésnél és a baromfinál alakult ki, amihez szükség volt a gépesítettség magas színvonalára. Hatalmas állattartó telepek épültek, hozzájuk igazodó takarmányozási rendszerek. A takarmánynövény-termesztés fontosságának fölismerésére utal, hogy a szántóföldi növénytermesztő („iparszerű") rendszerek jelentős erőfeszítéseket tettek - néhány alapvető - a szántóföldi takarmánynövény-termesztés művelési technológiájának kidolgozására és gyakorlati hasznosítására. A PARASZTI ÁLLATTARTÁS TAKARMÁNYOZÁSI HAGYOMÁNYAI Miközben a nagyüzemi állattartásban korszerűsödött a takarmánytermesztés, -felhasználás, javult a technikai háttér, a parasztság takarmányozási gyakorlata tovább élt, főleg a háztáji gazdálkodásban. Ha nem is mindig a nagyapák, apák, hanem a fiatalabb nemzedék körében. A rendszerváltás utáni másfél évtizedtől visszatekintve úgy tűnik, hogy a háztáji gazdálkodás valójában a mostani magán- birtokú gazdálkodás előfutárának tekinthető, amely néhány évtizeddel ezelőtt a „magyar modell" egyik elemét alkotta. A háztáji állattartás fölvette a fejlődő magyar állattenyésztés „modernizációs ütemét", vele kibővült a még meglévő hagyományos paraszti állattartás szakmai háttere. A szemtermelésre berendezkedett magyar mezőgazdaságban a rétek és legelők visszaszorulása miatt egyre nagyobb szerepet játszanak a termesztett takarmánynövények. Már az 1870-1880-as években129 a parasztgazdaságok egy része próbálkozott takarmánynövény-termesztéssel, így lucernát, vörös herét, zabos bükkönyt, mohári vetettek. A zab mint lótakarmány a középkortól kezdett a parasztság körében is mind nagyobb 129 MaNépll. 2001.649. jelentőségre szert tenni, de csak a XVIII. századtól érvényesült valódi szerepe.130 A paraszti lótartás szintén hasznosította a takarmányrépát, amely aprítva került az állat elé. A XX. század első évtizedeiben már a kisgazdaságok körében is megjelentek a gyári készítésű répavágók. E század első harmadában a lucernaszéna vette át a fűszéna szerepét.131 A takarmányozás paraszti gyakorlata lényegében változatlan maradt addig, amíg a ló egyet jelentett az igaerővel. Korábbi szerepére utal, hogy az istálló eredetileg a lótartáshoz kötődött.132 Az istállózó szarvasmarha-tartás, szakterminológiájával együtt, a Kárpát-medence ÉNy-i tájain már a XVIII. század elején megjelent. A takarmánytárolás színhelyéül szolgáló szénapadlás a XVIII—XX. században a dunántúli, kisalföldi és a felvidéki területek paraszti állattartásában széles körben használatos volt.133 Az Alföldön általában az ún. tüzes ól volt kapcsolatban a takarmányozással. A szarvasmarha tartásához, takarmányozásához kötődő építmények változatos képet mutattak a Kárpátmedence egyes tájain.134 A takarmány-előkészítés135 alapvető gépei közé tartozott a szecskavágó, a hajtás répavágó és egyes vidékeken a kézi répavágó (3. ábra). A paraszti takarmányozás színvonala eltért az uradalmakétól.136 Alap- takarmánynak számított a téli takarmányként etetett kukoricaszár™ amelyet a XX. században is etettek a parasztgazdaságokban. Az anyaszénát általában szalmával keverve adták az állat elé. A sarjúszénát sok helyütt búzatörekkelelegyítették. Elterjedt módszernek számított - XIX-XX. században - a takarmányrépa-burgonya-pelyva (törek) keverékből álló pác készítése. A paraszti takarmányozás hasznosította a lombszénát is, amely a szántóföldi takarmánynövény-művelés elterjedésével kiszorult. 130 Ua.648. 131 Ua. 649. 132 Ua. 684. 133 Ua. 685. 134 Ua.687. 135 Ua. 688. 136 Ua. 689. 137 Ua.691. 3. ábra. Kühne-féle kúp alakú répavágó és Kühne-féle szecskázó. Forrás: Cselkó l.-Kosutány T. 1894.226., 229.
