Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2014 (Debrecen, 2014)
Muzeológia - Szabó Anna Viola: Látványok derengésben
LÁTVÁNYOK DERENGÉSBEN 145 benne él abban a nemzeti hagyományban, amelynek a magyar irodalom klasszikusai kitüntetett szereplői; ha előzetes tudással és olvasmány- élményekkel tér be a múzeumba, s a kiállítási tárgyakkal való találkozás a ráismerés élményét nyújtja. A nemzeti hagyomány ma már azonban nemhogy nem egységes, de szinte nem is létezik, „a kívülálló számára az ereklyék némák maradnak"2 - ezért a ráismerés kényelmessége helyett a megismerés lehetőségét kell felkínálni, a kíváncsiságot felkelteni. Kiállítás rendezéskor az irodalmi muzeológus azonban többnyire kénytelen e tárgyakhoz fordulni, hiszen a kéziratokon, könyveken, fényképeken s egyéb, kevéssé látványos papírnemú'n kívül, más nem áll rendelkezésére. E tárgyak segítségével azonban nem jeleníthető meg a mű, kizárólag az azt létrehozó ember, s a kor, amelyben élt: pusztán az irodalom közege, létmódja. Látványos installációval körítve persze ez is érdekes lehet, s kielégít bizonyos kíváncsiságot, de azt gondolom, ez a bemutatási mód a fotográfia gyermekkorához hasonlatos, amikora médium még nem találta meg a saját kifejezési módját és közegét, s mindenáron egy másik művészeti ághoz kívánta magát hasonítani. Az irodalom sem állítható ki a hagyományos történeti kiállításokat idéző módon, éppen azért, mert nem történelemről, hanem művészetről van szó, amelyhez minden esetben újra meg kell keresni és találni a tőle idegen közegben való bemutatáshoz szükséges fordítás nyelvét, az elbeszélhetó'séghez szükséges szókészletet. Ha többnyire megkerülhetetlen is az írói relikviák bemutatása, semmiképpen nem lehet kizárólagos, hiszen önmagukban, az irodalom felől, nem jelentenek semmit; csak a tankönyvek didaxisához szolgának eszközül, amelyek szintén nem az irodalom élményvoltára helyezik a hangsúlyt. A jelen múzeumlátogatói pedig nem tanulni jönnek a múzeumba: szemlélődés helyett élményt akarnak, a megőrzés öröme helyett a közlésre kíváncsiak.3 Az irodalom kiállíthatóságáról és e kiállítás eredendő értelméről sok vita folyik, hiszen az irodalom hordozó közege elsősorban maga a szöveg, aminek befogadása sokkal egyszerűbb otthon a fotelben, mint egy nyilvános térben ácsorogva. A kiállítás rendezőjének legfőbb feladata tehát, hogy elérje: maga a szöveg váljon élménnyé, megrögzülő benyomássá, illetve e benyomás olyan erős legyen, hogy kiváltsa az olvasás igényét, felkeltse a kíváncsiságot. Nem a didaxist kell tehát elvetni, hanem rá kell vezetni a látogatót az önálló értelemadásra, az összefüggések megteremtésére, a kiállítási tárgyak jelentésének megfejtésére; anélkül, hogy erre kényszerítve lenne - illetve, hogy túl sokat kelljen a helyszínen olvasnia. Az irodalmi kiállítás műfaja, szerencsére, az elmúlt tizenöt évben, elsősorban a Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai munkájának köszönhetően, látványosan megújult, és egyre inkább elszakad a relikviák felsorakoz2 GYÖRGY Péter, A Kultusz (hűlt) helye - az irodalomftörténet) múzeuma - avagy: olvasók, nézők, zarándokok In, Beszélő, 2004,7. http://beszel0.c3.hu/cikkek/a-kultusz- hult-helye-%E2%8o%93-az-irodalomtortenet-muzeuma [2014. június 2.] 3 KÁRPÁTI Andrea - VÁSÁRHELYI Tamás: Kiállítási kommunikáció. Tudomány - kiállítás - kommunikáció, (Bajzáth Judit, Gaul Emil, Joó Emese, Kómár Éva, Szabics Ágnes esettanulmányaival), Budapest, ELTE, 2013. http://elte.prompt.hu/sites/default/ files/tananyagok/kiallitasikommunikacio/chi4so3.html [2014. június 1.] tatásának kiállítási konvenciójától. Ugyanakkor, György Péter már tíz évvel ezelőtt figyelmeztetett4 * az „irodalomtörténet múzeuma" létrejöttének veszélyére, amely éppen a kultusztárgyaktól való elszakadás folyamatának eredményeképpen, kiállításaival sokkal inkább egy kánon kialakulását reprezentálja, mint magát az irodalmat; sokkal inkább illusztratív, mintsem saját jelentést hordozó önálló alkotások helye; ha pedig az utóbbi mégis létrejön, a szerzőé helyett immár a mű kultuszát építi. Vagyis a szerzőhöz köthető eredeti tárgyakat a kiállításokon a művet szimbolizáló, a kort bemutató, egy másik múzeum gyűjteményéből származó, más értelemben vett „eredeti" tárgyak váltották fel - amelyek ebben közegben csak „másolatok". Az átalakulási folyamat jelen pontján, egy frissen megjelent kiállítás-elemző könyvben pedig már éppen a PIM egyik munkatársa veti fel, hogy „a változások nem feltétlenül jelentenek minőségi ugrást, sokszor inkább elbizonytalanodást, az értelmezési szándék hiányát takarják különböző okokból - például a mögöttes kánon értékeinek relatívvá válása miatt. Ebből következően a személyes szféra vagy az esztétikum kap kiemelkedőbb szerepet; valamint erősen befolyásolja a lehetséges kísérletek minőségét az az elvárás, hogy a kiállításnak mint terméknek minél szélesebb körben tetszőnek és eladhatónak kell lennie, vagyis piacra kerül. Nem lehet elkerülni a koronkénti újraértelmezést [...], hiszen ez a valódi célja és küldetése az irodalmi kiállításnak - e nélkül nem tud megszületni az a formai jelrendszer sem, amely a megújulást jelenthetné. Mindez nem mond ellent a többrétegűség és az ellenpontozás, illetve a nyílt végű egyenlet elvének, ez utóbbi szerint megengedve, hogy a látogató más következtetést vonjon le, mint amit a rendező elé tárt - ez azonban nem veszi le a rendező válláról a közvetítéssel járó döntés, választás, a koherens jelrendszer kialakításának súlyos felelősségét Kérdés most már, hogy miként lehet bemutatni egy olyan alkotó életét és művét, aki nem része sem a nemzeti hagyománynak, sem a kánonnak, nem szerepel a tankönyvekben, történelmi véletlen folytán Debrecen költője maradt és neve hallatán csak kortársai bólintanak ismerősen. Egy Kiss Tamás-kiállítás megrendezésekor nem támaszkodhattunk sem a név, sem a kultusz, sem a relikviák erejére; nem rendezhettünk be enteriőröket sem eredeti, sem rekonstruált bútorokkal, nem jeleníthettük meg a művek világát sem e módszerrel, hiszen a közeg nem általánosan ismerős, mint teszem azt, Rejtő Jenő, vagy Örkény István esetében,6 s ugyanezért nem használhattunk „szimbolikus" tárgyakat sem/ Másrészt: tárgyak hiányában hogyan és mivel lehet megtölteni egy olyan hatalmas, egybefüggő, hosszú és magas termet, mint amely számunkra (a Medgyessy Múzeum időszaki kiállítótereként) rendelkezésre állt? 4 GYÖRGY Péter, i. m. 5 Benkő Andrea válasza „az irodalmi kiállítás fogalma és sajátosságai" meghatározására. In: GULYÁS Gabriella szerk., Az irodalmi kiállítás természetrajza 2005-2013, PIM, Budapest, 2013,154. 6 A PIM e - merőben eltérő szemléletű - kiállításain (2003-ban és 2012-ben) a Rejtő regények helyszíneit építették fel díszletszerú'en, illetve a „dobozolást", mint mindenki számára ismerős metaforát hozták játékba. 7 A PIM Karinthy-kiállításán (2013-ban) például az író nőkhöz való viszonyát egy mángorló jelképezte.
