Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2014 (Debrecen, 2014)

Történettudomány - Orosz István: Településhatárok, határhasználat: az alföldi példa

kány, ahol mindenki annyit szántott, amennyit tudott, 1688-ban Téglás, 1689-ben Tiszalök és Szabolcs (a falu), 1565-ben és 1701-ben az ugyan­csak szabolcsi Tiszaladány, ahol „aequali mensura" (egyenlő mértékben) osztották a földet, 1701-ben a hevesi Debrő, 1689-ben Tiszatarján, 1684- ben a Bihar megyei Konyár. Parlagoló határa volt a Külső Szolnok megyei Szolnoknak és Szajolnak is. Sok olyan település volt tehát az Alföldön, ahol korábban parlagotok, ez a rendszer azonban a 18. század elejére megszűnt. Érvényesült azonban az ellentétes folyamat is. Olyan települést is találunk, ahol csak 1715 után született meg a gazdálkodásnak ez a formája. Főként ott, ahol az újrate- lepülés is csak később következett be. Ismeretes, hogy részben spontán, részben szervezett akciók révén számos új falu és mezőváros jött létre. így 1718-ban Békéscsaba, Gyoma, Kisújszállás, 1719-ben Kiskőrös, Kunszent- márton, 1720-ban Törökszentmiklós, Dorozsma, 1722-ben Szarvas, Hajós, 1723-ban Mezőberény és Gyula egy része, 1731-ben Jánoshalma, 1744-ben Orosháza és Kiskunfélegyháza, 1746-ban Tótkomlós és 1753-ban Nyíregy­háza. Békés megyében 1715 és 1730 között 9-ről 19-re nőtt a megyebe­li helységek száma, s általában azt a határhasználati rendszert vették át, amelyet az 1715-ben is meglévők gyakoroltak. Kivételesnek tekinthető Nyíregyháza esete. A település 1720 után néptelenedett el, s földesurai 1753-ban Szarvasról, Békéscsabáról, Mezőberényből és Orosházáról szár­mazó szlovák telepesekkel népesítették be, de voltak olyanok is akik a Felvidékről jöttek. Közöttük először vita volt arról, hogy milyen rendszer szerint osszák fel a határt: ugaros szisztémát követve (ilyen volt a tele­pülésen 1715-ben), vagy szállásokra, amelyekkel parlagos határhaszná­lat alakult ki. Végül az alföldi városokból érkezők akarata érvényesült, így Nyíregyházán is parlagoló szisztémát vezettek be. Az 1715 után benépesülő alföldi mezővárosok sora bácskai települések­kel is gyarapodott, a katonai telepek felszámolása után Szabdka, Zenta, Zombor is valószínűleg parlagos rendszert alakított ki, így e városok hatá­rával együtt e rendszer aránya az Alföldön elérte a 31,5%-ot. Az államhatalom azonban, karöltve a földesurakkal, nem vette észre e rendszer célszerűségét és racionalitását, a parlagolást primitív gazdálko­dásnak tartotta, s arra ösztönözte az alföldi településeket, hogy vezessék be az ugarnyomásos rendszert. A Hajdú kerület királyi biztosa a 18. század végén azzal magyarázta az alföldi mezőgazdaság elmaradottságát, hogy a parlag rendszerben a gazdák „inkább a nyájak őrzésére, mint a föld meg­művelésére törekszenek" (magisque Pecorum et Pecudum conservation!, guam agriculturestudeant). Az ugaros rendszerek bevezetésére irányuló törekvés az esetek jelentős részében eredményes volt. Valószínűleg fel­gyorsult az a folyamat, amelynek eredményeként már 1715 előtt is több parlagolós faluhatárból vált ugarnyomásos rendszerű. Különösen a Ti­sza jobb parti, egyébként nem túl tágas határú községekben volt ered­ményes az állami és földesúri törekvés. Ugyanakkor az állami ösztönzés mellett a népesség szaporodása is kényszerítő erővel hatott. Míg az 1565 óta parlagoló Tiszaladány és Tiszalök határa már 1715-re kétnyomásossá, Balkányé 1674 és 1715 között háromnyomásossá alakult, egy sor település esetében ez a változás 1715 után következett be. Bihardiószeg és Nagy- rábé 1719-ben illetve 1733-ban vált háromnyomásos rendszerűvé, a Bé­TELEPÜLÉSHATÁROK, HATÁRHASZNÁLAT: AZ ALLÖLDI PÉLDA kés megyei Vári 1736-ban kétnyomásossá. Mezőkövesd 1743-ban hagyott fel a parlagolással, Püspökladány pedig csak 1791-ben. Sárrétudvariban az összeírás 1725-ben három, 1788-ban két nyomást talált. Kápolnán, Po­roszlón, Tarnamérán már 1720-ban, Domoszlón 1744-ben kétnyomásos, Füzesabonyban 1767-ben háromnyomásos rendszert, Tiszanánán 1764- ben szintén ugaros gazdálkodást vezettek be. A Mária-Terézia által elrendelt úrbérrendezés során készült felmérések tanúsítják, hogy a század utolsó harmadára, főként a kisebb településeken visszaszorult a parlagos rendszer. Ez általában az állattartás jelentőségé­nek csökkenésével, és a szántóföldi növénytermelés fontosságának meg­növekedésével járt együtt. Az esetek többségében a parlagolást nem a három, hanem a kétnyomásos rendszer váltotta fel. Wellmann Imre ezt— jogosan - azzal indokolta, hogy a legeltető állattartás érdekei két nyomás esetén kevésbé sérülnek, mint a háromnyomásos rendszerben. Valószínű­nek kell tartanunk, hogy az átmenet során a települések ezért részesítet­ték előnyben a kétnyomásos ugaros rendszert. A legnagyobb határú és a legnépesebb alföldi településeken (Debre­cenben, Szegeden, a hajdú városokban, Szentesen, Békéscsabán, Szar­vason stb.) nem sok hatása volt az állami és földesúri ösztönzésnek. E városok megtalálták az ugarforgós rendszerek elhárításának módját. A te­lepüléshatár övszerű átalakításával olyan gazdálkodási rendszert terem­tettek, amely továbbra is a legeltető állattartás érdekeit szolgálta, de tág lehetőséget teremtett a szántóföldi növénytermesztés, benne a gabona- termelés fejlődésének. Ennek az átalakulásnak a vizsgálata azonban már meghaladja ennek a tanulmánynak a kereteit. Összefoglalva az elmondottakat, mit állapíthatunk meg azokból az al­földi példákból, amelyek a településhatárok és a határhasználat össze­függéseire mutattak rá? A szokásos véleményeken túl, amelyek szerint a tágas határ és az alacsony népesség kedvez az ugarnyomásos gazdál­kodástól eltérő határhasználati formák, esetünkben a legelőváltó, vagy parlagoló gazdaság kialakulásának és fennmaradásának, mindenek előtt azt, e rendszer nem jellemezhető azzal, hogy primitívebb a nyomásos rendszereknél. Nem kétséges, hogy akár a szántások számát, akár a talaj­művelés minőségét, egyáltalán a szántóföldi gazdálkodás színvonalát te­kintjük, a parlagos rendszer nem vetekedhet az ugaros gazdaságokkal, de kiválóan megfelel a legeltető állattartás érdekeinek. A parlag ugyanis ka­szálóként több és jobb minőségű szénát ad a vizes, sásos, szittyós rétek termésénél, s legelőként is jobban szolgálja az állattartás érekeit, mert az az időszakos szántással sokkal tisztábbá válik, mint a mindenféle gazzal benőtt, soha nem tisztított gyeplegelő. Ugyanakkor racionális rendszer abban az esetben, ha a talaj termőképessége olyan kiváló, hogy a 6-7 évi huzamos termelés sem okoz katasztrofális termésvisszaesést. 1715-ben az összeírások becsléseket közöltek a terméshozamokról is. Ezek egyál­talán nem mutatták, hogy a parlagolós határokon lényegesen kevesebb termett volna, mint az ugarolt földeken. Ezek átlaga 3-4 mag volt az el­vetetthez képest, parlagolókon pedig a következő eredményeket találjuk: Szeged: 4, Kecskemét: 3-4, Szentes: 4, Csongrád: 3, Hódmezővásárhely: 3, Makó: 4, Fegyvernek: 5, Bihardiószeg: 4, Szovát: 5-6, Ernőd: 6-7 (!), Me­zőkövesd ősziek: 7-8(1), tavasziak: 5-6. 81

Next

/
Oldalképek
Tartalom