Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2014 (Debrecen, 2014)
Történettudomány - Orosz István: Településhatárok, határhasználat: az alföldi példa
TELEPÜLÉSHATÁROK, HATÄRHASZNÄLAT: AZ ALFÖLDI PÉLDA 79 F=Füzesabony ÍSajó)bábQny# Besenyő «őrt# #Adi Hatvan # ^ , Csíny 'l,:— ' V Domoszló Dömém (Aba)sirÄ • • Tófalu» Detk # KíSlna Adács \ (Tibold)daróc Emő% Bogács #TJfgí Alsóábrány a ma mér a potosztó Tiszanána Pély# ámrabesenyö I ArnótH Alsózsolca ,, ■ogács #,,, ® J;el sőíbrány# (Hej; . • •a Mezőkövesd i # #NagymihílW, •Szentistvín (Tiszákéi» nere f T- ■ ' K I s % Domahída 6. térkép Parlagoló földművelést folytató települések az Alföldön, 1715 Vésztő, Füzesgyarmat, Szeghalom, Gyula, Öcsöd), mindegyik tágas határon gazdálkodott, így nem volt véletlen a parlagolás. Ugyanez volt a helyzet Csongrád megye nyolc településén is. (Szeged, Tápé, Algyő, Csongrád, Kajánújfalu, Szentes, Mindszent, Hódmezővásárhely). Csanád megyében ekkor egyetlen település volt: Makó, igen tágas parlagolós határral. E három homogén jellegű megye szomszédságában is voltak parlagolós településhatárok, de ugaros rendszerű falvak közé ékelődve. Arad megyében Ó-Arad városa Kovacsinccal és Kuvinnal együtt. Zaránd megyében pedig Zaránd, Pankota, Világos, Gyulavarsány, Kerék, Szőlős és Székudvar. (4. térkép) 3) A harmadik összefüggő alföldi tájat, ahol a határhasználatot ugyancsak a parlagolás uralta: Debrecen, a hét hajdúváros (Polgár, Böszörmény, Fiatház, Dorog, Nánás, Vámospércs, Szoboszló), a Nagykunság négy városa (Karcag, Kunmadaras, Kunhegyes, Túrkeve) és a velük szomszédos mezővárosok és falvak alkották. Polgárral és Nánással szomszédos volt Rácfejértó (a mai (Jjfehértó), Debrecennel nyugaton Tiszafüred, Balmazújváros, Nádudvar, délen Szoboszló, Kaba, Szovát, Szoboszlóval Kaba, Püspökladány, Ladánnyal Báránd, vele Sárrétudvari, Túrkevével Mezőtúr. Ez az egybefüggő országrész meghaladta a háromezer négyzetkilométert, közelítve Csanád és Csongrád megyék együttes területéhez. A Bihar megyei Sárrét és Érmellék néhány faluja ennek a körzetnek volt a tagja. (5. térkép) 4) A két északi megyében: Heves és Külső-Szolnokban valamint Borsodban nem tömbben, hanem valószínűleg a középkori hagyományoknak megfelelően, elszórtan voltak parlagolós határok, de az aprófalvas rendszernek megfelelően viszonylag sok. Mindkét megyében az ilyen típusú falvak követték a Középhegység lábának vonulatát. Hevesben a legészakibb falu Domoszló volt, Borsodban pedig Sajóbábony. Heves vármegyének a Tiszántúlra átnyúló részén viszont ugyanolyan nagyhatárú mezővárosok voltak, mint általában az Alföld középső részén (Tiszafüred, Fegyvernek, Mezőtúr). (6. térkép) Az elmondottak nyomán a parlagoló határhasználat elterjedésének magyarázata nem tűnik túlságosan nehéznek. A népesség számához viszonyított tágas határ előfeltétele volt a parlagolás megmaradásának, vagy újraéledésének. Szűk településhatárok között ugyanis nem volt könnyen megoldható, hogy a szántóföldek és parlag kaszálók vándoroljanak a legelőben. Szatmárban, Beregben, Szabolcs keleti felében a török uralom nem pusztította el a sűrű faluhálózatot, így nem maradhattak meg, vagy nem alakulhattak ki a parlagolás feltételei. Aligha véletlen, hogy Szatmárban és Beregben is csak egy-egy parlagos faluhatárt találtak az összeírok. (Annál több erdőváltó gazdálkodást folytató apró települést.) Más volt a helyzet a Duna-Tisza közén. Pest-Pilis-Solt vármegye északi részén már visszaállt az aprófalvas rendszer, parlagolást a conscriptorok csak Pest városában találtak, azt is rövid ideig. Bizonytalan Kalocsa környéke, e vidék nem is szerepel összesítésünkben, más források azonban e tájon is létezőnek tartják a parlagolást. Ugyanez a helyzet Bács-Bod- rog megyében, ahol 1715-ben csak két faluról állíthatjuk biztosan a parlag rendszer létét (Sové, Szilhas), de a megyében lévő katonai telepeket egyáltalán nem vizsgálták, és a nagy határú Szabadkáról, Zomborról és Zentárói később, mint tanyás városokról derült ki, hogy nem ugar-nyomásos rendszer szerint használták határukat. Nincs lehetőségünk arra, hogy a településhatárok nagyságát és a népesség számát a 18. század elején részletesen vizsgálva összevessük egymással. Az azonban kétségtelen, hogy egyes megyékben és kerületekben a települések átlagos határa a 10-50 ezer hektárt is meghaladta (Hajdú és Jászkun kerület, Csanád, Csongrád, Békés megye), de másokban is elérte a 4-10 ezer hektárt (Pest, Heves és Külső-Szolnok, Szabolcs). Ez a helyzet a század végéig, az 1784-87. évi népszámlálásig legfeljebb Pest megyében változott. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy az Alföld középső részén, ahol 30-40, sőt 70-90 ezer hektáros településhatárok is előfordultak, megőrződött a parlagos határhasználat. Ebben az összefüggésben csak a Mátra- és Bükk-alja községeinek helyzetét kell megmagyaráznunk. A Tisza-jobbparti települések sem Hevesben, sem Borsodban nem voltak túlságosan tág határúak, 1715 előtt mégsem alakult ki ugar-nyomásos rendszer. Detk határa 2782 hektár, Tar- naméráé 2800, Kisköréé pedig 6409 hektár volt. Azt is figyelembe kell azonban vennünk, hogy Detken csak 6, Taramérán 5, Kiskörén pedig 7 adófizető jobbágycsalád használta a falu határát.
