Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2014 (Debrecen, 2014)
Kulturális antropológia - Szabó Anna Viola: „Meg akarom fogni a színt, de lehetetlen”. Szabó Elek fényképei
„MEG AKAROM FOGNI A SZÍNT, DE LEHETETLEN" - SZABÓ ELEK FÉNYKÉPEI 119 És mivel foglalkozik, mit szeret csinálni ez a szent? Táncol, énekel, zongorázik, zenét hallgat, olvas, verset ír, barkácsol, babrál, kertészkedik, asztalosmunkát végez, olvasmányait jegyzeteli, képzeletben utazik, szokatlan tárgyakat gyűjt (ásványokat, kaktuszokat, színes reprodukciókat, erdélyi mázas cserepeket és kézimunkákat, porcelánokat, színészképeket), múzeumba jár, érdekli minden gép és műszaki felfedezés (zenegép, gramofon, fényképezőgép, tank), ért az építészethez, művészetekhez, stílusirányokhoz, olvas németül, olaszul, latinul; szereti a csendet, a nyugalmat, az otthonát és nem szereti a társas férfiszórakozásokat, nem táncol, nem kártyázik, nem iszik; gyerekjátékokat készít, farag, szerel, csapot bó'röz, fát hasogat, ro- lettát javít, bevezeti a csengőt - és játszik. Ilyen ember tényleg nincs is. A Szabó Magda által számára adott tulajdonságok mind „külsődlegesek", olyanok, amelyeket kívülről szemlélve, mellette élve láthat, tapasztalhat az ember, de mindezeknek nincsen lélektani indokoltsága, magyarázata: a tetteket és tulajdonságokat nem köti semmi belső maghoz, így megőrződik a figura valószínűtlensége, lebegése. A tettek okadatolása megannyiszor: „nem tudom", és „sose jöttem rá". A pársoros, tömör kis jellemrajzok még inkább elemelik a földtől a titokzatos kis varázsló figuráját. Szinte az egész Ókutat, az apa tündérségének megalapozóját, idézhetnénk itt, vagy a novellákat, amelyek, noha témájuk súlyában s a gyermeki nézőpont reflektáltabb voltában kissé elmozdulnak az Ókút idill- jétó'l, de bennük az apa alakja változatlanul, ha nem fényesebben világít, s amelyet a Für Elise még fokozni tud:„Apám közelében borjú nagyságú, őrjöngő szelindekek porban kúsztak, ha rájuk nézett, apám bejárt a fegyházba a dühöngő fegyencek közé [..jós csend lett. Mi volt a titka, nem tudom, de a gyerekek is úgy vonzódtak hozzá, mint az apjukhoz, ha akarta, csendre tudta bírni az elmeosztály ápoltjait, mikori ■ ■] ellenőrzésre ment". Emellett persze: „jajpúmnak semmi érzéke nem volt a hétköznapokhoz, vagy beosztandó fizetéshez, semmi szokványos követelményéhez az életnek, így kormányosként anyámnak kellett életünk hajóján állni" és „apámnak nyolc évtizedre terjedő életében egyetlenegyszer se jutott eszébe semmi praktikus, mindig csak valami szeretetre méltóan abszurd, gyönyörű és kivihetetlen", „elmondta, hogy kellene, hogy éljek, [...] alkalmazkodjam a többséghez, a józan és fegyelmezett emberekhez; mondta, tudta, csak nem élte™. Mindezek a tulajdonságok azonban a pillanatnyiságból kiszakítva s a regénytér védett biztonságába helyezve, a fent sorolt jelzőkből képzett dicsfénytől megvilágítva átalakulnak, s szintén a figura nem evilági voltát erősítik. A FÉNYKÉPEK LAKÓJA Ha a megírás ideje szerint nem is, de a történet időbeliségét tekintve a Régimódi történet az első az önéletírói térben szereplő írások között. Az ebben a könyvben megismert „Szabó Elek" portréját, tulajdon édesapja legénykori arcképét, Szabó Magda, az ez esetben elfoglalt írói pozíciónak megfelelően, családi és baráti visszaemlékezésekből, levelek és feljegyzések adalékaiból próbálja kikeverni. A képet azonban alaposan átszínezi saját regényhősének, az Ókútban megrajzolt „Szabó Eleknek" a portréja, amely, mint vázoltuk, az egész regénytérben egységes és változatlan. Nem különbözhet tehát abban az életkorban sem, amely a szerző számára valójában ismeretlen: a gyermek és ifjú „Szabó Elek" képe nagyrészt a szerző által apaként ismert Szabó Elek alakjából íródik vissza. Az ismeretlen dimenziót a szerző fényképek leírásának segítségével próbálja meg a maga számára is áthidalni. A Régimódi történet egésze, maga is mintha a múlt fényképe lenne, a benne szereplő figurák csak annyira konkrétak, mint látható, de ismeretlen alakok egy régi fotográfián. A Régimódi történet teréhez, mint Szabó Elek múltjának szerves része tartozik a fényképzés aktusa: ebben a történetben a figura még aktív és fényképez, képeket hoz létre és azokkal kommunikál,24 míg az Ókútban a gép eltűnik, a 23 SZABÓ Magda, Für Elise, Budapest, 2005,39-, 38.; SZABÓ Magda, Ókút, Budapest, 1972,206., 13. 24 Lásd pl. „Apám maga fényképezi, maga is hívja elő a hegyre küldött debreceni életképeket, erdei részleteket ábrázoló levelezőlapokat, lapjain megnyugtató hírek érkeznek"
