Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2011-2012 (Debrecen, 2012)
Agrártörténet - Surányi Béla: Vázlat Debrecen legeltetéses állattartásáról a XIX–XX. században
179 Surányi Béla VÁZLAT DEBRECEN LEGELTETÉSES ÁLLATTARTÁSÁRÓL A XIX-XX. SZÁZADBAN Az állattartás történetében a legeltetés a természetes vegetáció hasznosításának a legősibb formája, amely egyúttal az állattartó kultúra megszületésének és fennmaradásának évezredeken át jószerével az egyetlen forrása. Annak ellenére, hogy idővel más takarmányfélék is előtérbe kerültek, a világ számos pontján mind a mai napig megőrizte kizárólagosságát. A legeltetés, a hozzá kötődő rét- és legelőgazdálkodás és a ráépülő állattartás egyúttal minőséget is jelez, ami természetesen nem azt jelenti, hogy a legeltetéses állattartás a fejlődés alacsonyabb fokát testesítené meg. Az egy más kérdés, hogy a korábbi évezredekben, századokban az állattartó kultúra színvonalát behatárolta, illetve képviselte. De az is bizonyos, hogy sok helyütt a legeltetéses állattartás léte jól példázta a külterjes állattartás fennmaradását, utalván a belterjes állattenyésztés hiányára. Jóllehet a kül- vagy belterjes állattenyésztés kialakulása, a természeti feltételeken kívül, még számos társadalmi és gazdasági tényező függvénye is. A rétek és a legelők uralta tér egyrészt a természetes növénytakaró egyik meghatározó szereplője, másrészt a gazdálkodási színtér egyik hordozója, mint művelési ág, harmadrészt az emberi társadalom szerveződésének a színhelye is, amit az egykori nomád társadalmak képviseltek, sőt még napjainkban is képviselnek. Az eurázsiai sztyepp-övezet a lovas nomádnépek mozgásterét jelentette. A világ legjelentősebb legelőövezete - az északi-féltekén a 40-60 szélességi fok között - amely Eurázsia nagy népvándorlási hullámainak, hirtelen született és elenyészett középkori birodalmainak bölcsője volt. A magyarság történetének is egy jelentős szakasza kötődik hozzá. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy legfontosabb háziállataink - szarvasmarha, ló, juh, kecske, teve stb. - is a füves térségek szülötteiként váltak a gazdasági élet szereplőivé. A magyar állattartó kultúra klasszikus korszaka a legeltetésen nyugodott, amely a XVIII. század végére a XIX. század elejére zárult le. A füves területek legeltetéssel történő hasznosításának egyeduralmára mi sem jellemzőbb, mint amit a hazai példa1 is igazol, miszerint amikor az alló- diumok a XVIII. század végén elkezdték a szántóföldön termeszteni a takarmánynövényeket, a takarmányozásra, mint új fogalomra nem találtak megfelelő szót és Nagyváthy János jobb híján az „istállóban legeltetés" kifejezést használta. A középkorban az ailódiumok és a jobbágygazdaságok takarmányozásában lényeges különbség1 2 nem volt, vagyis a legeltetés 1 Gaál 1.(1974): 32. 2 Ua. 30. A XIV-XV. század hazai állattartásáról, takarmányozási rendszeréről lásd: Belényesy Márta: Fejezetek a középkori anyagi kultúra történetéből. I. Szerk. Báti Anitúlsúlya érvényesült, illetve a természeti környezet nyújtotta lehetőségek hasznosítása. A majorsági gazdálkodás szerepének növekedésével változott a takarmányozás rendje, amire utalnak a XVI-XVII. századi földesúri utasítások, hiszen már csírájában létezett a szántóföldi takarmánynövények termesztése, egyúttal „felfedezik" a rétek és a legelők gazdasági jelentőségét is. A korabeli források jelezték, hogy számos helyen az alló- diumok gondot fordítottak a rétek és a legelők gondozására, ami magába foglalta a gyomok, cserjék, bokrok irtását, a füves területeken a felesleges víz elvezetését. A szénakészítésre3 - kaszálástól a kazalrakásig, beleértve a kazal méretét is - ma is helytálló utasítások születtek. Az uradalmak birtokosai a végrehajtást megkövetelték a gazdatisztektől. Mindez azt is jelezte, hogy a hazai mezőgazdaság fejlődésében az irányító szerepet átvevő majorsági gazdálkodás az állatállomány takarmányozásában zömmel továbbra is a legelőt és a réti széna készítést és felhasználást tekintette elsődlegesnek. Ez utóbbira utal, hogy külön „hiteles szénaosztó" munkakör létezett, az ezt betöltő személy lényegében a gazdaság takarmánygazdálkodását irányította, felügyelte, amelynek legfőbb mozzanata a szénakazlak szakszerű kezelése volt. Az újdonság erejével hatott, hogy már ekkor megjelent a törökbúza4 (kukorica) is, ami a későbbiek során a magyar állattartás takarmányozásának egyik meghatározó kultúrnövénye lett. A hazai takarmánygazdálkodásban mutatkozó bizonyos fokú szemléletváltás nemcsak abban nyilvánult meg, hogy terjedt az új takarmány- növények szántóföldi művelése - lóhere, lucerna, takarmánytök stb. - hanem előrelépés történt a rét- és legelőművelésben is, noha ez csak az uradalmak töredékét érintette. A jobbágyok kezelésében lévő gazdaságokat illetően a takarmányozás - ami szinte kizárólag a rétek és a legelők termésére épült - megrekedt a korábbi századok gyakorlatának színvonalán. kó. Bp. 2011.19-58., 69-134. A gyűjteményes kötetben hozzáférhető két tanulmány részletes képet ad a középkori Magyarország állattartásában dívott takarmányozásról, amely a lábas jószágok (minden háziállatfaj, a kutya és a szamár kivételével) esetében a legeltetésre és a szénaetetésre hagyatkozott. 3 Ua. 3i. 4 Ua. 33.
