Magyari Márta szerk.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2010 (2011)
TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Takács Péter: Őrlő (lisztelő) szerkezetek Bihar megyében a 18. század utolsó harmadában
98 TAKÁCS PÉTER Hét vízimalom regálédíját fizették a lakosok Lehecsényben, s ezek közül öt őrölt is. A falu lakói azonban a húsz, illetve 11 esztendeje elpusztult két malom helyéről sem szerettek volna lemondani. Meghányták-vetették maguk között a dolgot, s imigyen határoztak: „helységünk béli hét vízimalomért, melyeknek egyike 20, másika 11 esztendeje hogy elpusztult, mindazonáltal azoknak is a többiekkel együtt, melyeknek hasznát vesszük, taxáját fizetjük." Volt „öt vízimalom, melyekben mindenkor szabadosan őrölhetünk. A felülírt két puszta malomnak is helyétül mindeddig azért inkább kívántunk taxát fizetni, mintsem az uraságnak megjelenteni azoknak pusztult voltukat, mert reménységünk volt, s vagyon is, hogy lakosaink, kik azon helyet magokénak tartják, felépítik.'™ A hét vízimalom regálé-jogainak használatáért, a hollódi hídon történő szabad átkelés vámjának váltságáért, a hegyi tolvajokat üldöző, a közbiztonságot fenntartó 27 hajdúnak a rájuk eső bérébe, az uradalomnak járó róka- és nyestprém, a komló és a fejőstehenektől adandó vaj váltságába fizettek a váradi püspökség uradalmi pénztárába 43 forint 50 krajcárt. Ez az összeg az atyáikkal kötött szerződés óta nem változott. A malomtartás szempontjából másik kitüntetett hely volt Bihar megyében Botfej, ahol a félszáz családban élő 240-250 körüli lakos 4500 holdnyi határt usuált. Ennek kevés híján 4400 holdja uradalmi erdő volt, ahonnan tűzifát szabadon, épületfát pedig az uradalmi tisztek engedelmével fizetés nélkül hordhattak a falu lakói. A falu mellett elfolyó patakon nyolc vízimalom forgott. A malom-regálé használatáért, a teheneik után adandó vaj megváltásáért, az üveghutánál szolgáló béres és a béli udvarházban őket helyettesítő két hetes esztendei fizetésébe, a vidék nótáriusának honoráriumába, és a több falu által adni szokott négy bárány és két borjas tehén árába emlékezetük óta minden esztendőben fizettek az uradalom pénztárába összesen 27 rénes forintot és 54 karcárt. 12 1 Kalkulálva a korabeli ár- és bérviszonyokat, a regálé malmonkénti taksája évenként Botfejen sem haladta meg a két forint 30 krajcárt. Botfejen a vallomástevők nem szóltak arról, hogy a vízikerekek lisztelő malmokon kívül hajtottak-e másféle szerkezeteket. A hatalmas erdőség faanyagának hasznosításához, az üveghutához esztendőnként szolgáltatandó békasó őrléséhez, zúzásához a lisztelő malmon kívül kőtörő- és fűrészelő szerkezetekre is szükségük lehetett. Hat-hét évtized múltán Botfejről Fényes Elek már csak hat vízikerék működéséről tudósított. Ezekből ötöt vélelmezett lisztelőnek, egyet fűrészmalomnak. 12 2 Az egyenként és évenként egy-két, legfeljebb három forintnyi taksa ellenében több patakmalmot tartó faluban alighanem paraszti jövedelmet szerző gépként építették meg a malmokat. Az átlagosnál jobb faragókészséggel rendelkező, ügyesebb gazdák malmuk őrlési vámjával pótolták azt a gabonaszükségletet, amit a határ mostohasága, erdős, bokros, köves volta miatt nem termelhettek meg. A malmokkal kímélték igás barmaikat is a hegyi utakon malmot kereső szekerezéstől. Bizonyára akadt ezek között a malmok között olyan is, amit maghántolásra és darálás120 Bársony - Papp - Takács, III. 156. 121 Bársony - Papp - Takács, III. 54—55122 Fényes Elek, 1851. Botfej. ra szántak. A hegyi falvak sovány, egy-két vékás nagyságú, kertelt szántóföldjei inkább zabot, borsót, kukoricát termettek, semmint búzát vagy rozsot. A kukoricát, borsót darálták, őrölték, a zabot, esetleg árpát hántolták. Szükségből őrölték is ezekben az egykövű, egy-két forint taksáért forgó malmokban. A darálók, a szárazmalmok, a cserge- és aszályos időkben tétlenségre kárhoztatott, az esőzések szeszélyeitől függően forgó vízimalmokon túl, a stabilnak számító, bizton őrlő, jó malmokat, illetve lisztelő köveket összeszámolva, Bihar megyében a 18. század utolsó harmadában legalább 345— 350 vízimalom és 59-62 szárazmalom őrölt. Ezek száma 1784-re 414-re, illetve 88-ra gyarapodott. A paraszti vallomások azt sugallják, hogy ezek közül 40-50 vízimalom - többségük kettő- vagy többkövű - egész évben őrölt. Ha ezek napi 20-40 köböl (40-80 pozsonyi mérő) gabonafélét voltak képesek megőrölni, önmagukban megőrölték volna a megye lakóinak lisztszükségletét. A többi 290-300 feltehetően csak a tavaszi hóolvadástói a téli fagyok beálltáig, esztendőnként megközelítően 180— 200 napig dolgozott. így is sokszorosa volt a kapacitás a szükségletnek. A malmok regionális és települési megoszlása azonban - mint már jeleztük - korántsem volt ideális. Volt, ahol bosszankodva, tolakodva vártak a búzával, rozzsal terhelt szekerek gazdái a sorukra, máshol őrölni való hiányában napokig üresen lustálkodott a garat. A megye 1784—1787-ben összeszámolt 316.139 lakosának személyenként négy pozsonyi mérővel (kettő köblével) egy esztendőben 632.278 köböl gabonaféléből kellett lisztet őrölni. Egyszerű szorzással és osztással kiszámítható, hogy Bihar megye lakosai és birtokosai a 18. század végére a szükséges malom-kapacitásnak hányszorosát építették meg. 12 3 123 Tisztában vagyunk vele, hogy az általunk megadott számsorok nem azonosak minden esetben a valóságban meglévő, őrlésre, darálásra, maghántolásra fogható technikai szerkezetekkel. Ahol elhallgatták a parasztok a malmaik számát, ahol nem reagáltak az úrbérrendezők kérdéseire vagy a földesúr malmát nem említették meg, annyival több szerkezet volt őrlésre fogható. Azt is jeleztük, hogy a katonai térképészek sem voltak minden esetben precízek. Lásd: Nemesné Ipoly Márta, 1962. A vallomások és a térképjelek összevetéséből az a gyanúnk keletkezett, hogy azokat a kis teljesítményű román vagy balkáni típusú vízimalmokat, amelyeknek a katonaság ellátásában egy esetleges táborozás esetén sem lett volna jelentősége, nem lokalizálták a kartográfusok. Ezért történhetett meg, hogy ahol két-három-négy patakmalomról is szót ejtettek 1770-ben a jobbágyok, 1784-ben egyet sem jelöltek a mérnökök és térképészek. Megtévesztő a térképszelvények tanulmányozása során az is, hogy a faluhatárokat a legritkább esetben jelölték. Megtörténhetett tehát, hogy egyik településről „áttettük a vízimalmot" a másik település határára, folyó- vagy patak-szakaszára. A számuk, a feltételezett kapacitásuk azonban ettől nem változott. Falutörténeti kutatások során a két váradi püspökség, a királyi kamara és a magánföldesúri uradalmak levéltárainak községenkénti „átszálazásával," a taksás és árendás szerződések feldolgozásával pontosítható a malmok településekhez kötődése.
