Magyari Márta szerk.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2010 (2011)

TERMÉSZETTUDOMÁNY - Juhász Lajos-Tóth Norbert: A vetési varjú (Corvus frugiiegus L.) fészektelep felmérése Balmazújváros határában

20 JUHÁSZ LAJOS-TÓTH NORBERT legtöbbször hirtelen fellépő ökológiai változásokra (pl.: folyók áradása) történik.(CSÖRGEY, 1914) így ír egy esetről: „ Tetézte a bajt az 1913-iki nyár példátlan rendellenes időjárása, a tartós esőzés és vízáradás, a mely a tiszaháti járás mély fekvésű szántóföldjeit óriási mocsárrá változtatta. A varjúsereg teljességgel a szigetképen kiálló néhány kis szárazabb folt termésére volt kényszerülve. Innen az az ott is páratlannak minősített esete, hogy Horváth István egyik hatholdas árpavetését tejes kalászában teljesen megsémisítette a varjú, mert sem rovart sem egeret nem talált." Ha egyéb tápláléka nem akad, akkor néha a gombákat is elfogyasztja. (LENGYEL, 1976). Sőt, még akár táplálékot is raktározhatnak. (HERPAY, 1983) A kártételnek több egymástól független oka lehet. Ökológiai tényezők, humán tényezők, szakszerűtlen kezelés és védekezés, talajtani és hidrológiai viszonyuk, a mezőgazdasági gépek helytelen beállítása... stb. (TILSCH, 1904) A megelőzés a mezőgazdászon múlik. PL: mély vetés, az őszi vetés minél korábbi befejezése. (LACZKÓ, 1934) A károk mértéke a XX. század elejétől kezdve folyamatosan jelen van mind a mai napig. Köszönhetően annak, hogy néhanapján a rovartáplálék hiányában nagy számban lepnek el egy-egy mezőgazdasági táblát. A nép 45,3%-ban éppen ezért egy kérdőíven károsnak minősítette. (SOÓS, 1904) A számuk a XX. század elejétől kezdve folyamatos növekedést mutat az 1980-as évekig. A lelövések és a riasztások ellenére a populáció közel 260 ezer költő párra duzzadt az 1980-as évekre. (SOLT és RÉV, 2008; KALOTÁS, 1985) Ekkor következett az úgynevezett második „varjúper" melyben felülvizsgálták a kérdést ismét, hogy hasznos vagy káros madár. A nagy populációk, az egyre nagyobb kártételek miatt károsnak minősült, s engedélyezték a varjak mérgezését és létszámuk apasztását, a lőfegyveres gyérítést. A lőfegyverrel való vadászatnak kedvezve kiterjesztették egész évre a vadászati idényt. A mérgezéseket a tavaszi időszakban, főleg foszforszörppel, metilparationnal, majd foszdrinnel injektált tojások alkalmazásával végezték. (KALOTÁS, 1988,1980) Előfordult azonban olyan módszer is, hogy a varjú szülőket nem engedték vissza a fészekre így a tojások kihűltek bezápultak és a költés meghiúsult szinte az egész telepen. (PORUBSZKY, 1978) Köszönhetően annak, hogy a mezőgazdaságban egyre inkább a nagyüzemi termelés került előtérbe, s az egyre több insecticid, és herbicid hatóanyagú vegyszer alkalmazásával lecsökkent a vetési varjak táplálékát képező oly fontos rovarvilág. Az egész éves vadászati idény, a fészekkilövések, a mérgezett csalétekkel való irtás, a fészkelő helyül szolgáló ártéri erdők és a mezőgazdasági táblák szélén található akácosok kivágásával lecsökkenő fészkelő helyek megtették hatásukat. (KALOTÁS, 1988; BEDŐ és HELTAI, 2003) Több esetben csapdázással is próbálkoztak télen. Ekkor egy téli napon több mint 40 madarat fogtak csapdával. (ALEXAY, 1979) (KNEFÉLY, 1988) a vadászati módszereket is leírja, hogyan miként mi módon lehet hatásosan varjakat lőni, illetve mérgezni. Hasonló módon számolt be (KALOTÁS 1981,1983), aki mérgezési kísérletekkel próbálta feltérképezni, hogy mekkora az a letális dózis, amely biztosan elpusztítja a tojásokat elfogyasztó varjúféléket. így a környezetre kisebb nyomást gyakorló, csekélyebb mennyiségű és pontosabb adagokkal lehetett a tojásokat injektálni. A varjak száma a fent felsorolt módszerek miatt rohamosan csökkent. Ezt bizonyítja az is, hogy a vadászatok alkalmával a vetési varjú terítékek nagysága is csökkent. 1984-re ez a csökkenés már szembetűnő volt. Az országos felmérés ekkor 118.762 költő vetési varjú (Corvus frugilegus) párt számlált. A legnagyobb telepek Borsod-Abaúj-Zemplén, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében voltak. A fészkelő párok száma Hajdú-Biharban volt a legmagasabb, több mint 24 ezer fészkelő párral 45 fészektelepen. Azonban az országos állomány így is közel felére esett vissza 4 év alatt (KALOTÁS, 1988,1985) A másik szomorú tény, hogy a vetési varjúhoz kötődő egyéb fajok száma is csökkent. Az 1980-as 260 ezres országos szintű költő párból 2006-ra mindösszesen 21 ezer költő párra zuhant vissza a populáció. (SOLT és RÉV, 2008) (KALOTÁS 1990) „Mérlegen a varjúgyérítés" című írásában már utalást tesz arra, hogy a folyamatos gyérítés és mérgezés hatására már oly mértékben lecsökkent a vetési varjak száma, hogy a hozzájuk kapcsolódó, a vetési varjak fészkében költő kékvércsék és erdei fülesbaglyok szaporodásának feltételei egyre kevésbé biztosítottak, így a Hortobágyi Nemzeti Park területén már korlátozzák, egyes területeken pedig tiltják a preparált tojások kihelyezését, alkalmazását. 3. ANYAG ÉS MÓDSZER 3.1. A balmazújvárosi vetési varjútelep Balmazújváros város külterületén több vetési varjú telep is létezett. PL: Virágoskúti halastavak mellett. Mára azonban csupán 1 nagyobb telep létezik, mely koncentrálja a környező területek vetési varjait. A telep jelenleg Balmazújváros várostól nyugatra, a Balmazújvárosi köztemetővel szemközt terül el. A telep megközelítőleg egy 25 m széles és 1,2 km hosszú erdősávban található a Tiszacsege felé vezető út bal oldalán, közvetlenül a műút mellett. A telepet sokáig illegális szemétlerakónak használták. A terület változatos jellege és kedvező ökológiai adottságai miatt a vetési varjak előszeretettel tartózkodnak itt az év minden időszakában. Sokszor a környékbeli gazdák legnagyobb bánatára. Az erdő megközelítőleg 3 ha kiterjedésű, hosszan elnyúló, szegély jellegű. Az erdőt alkotó fák kora pontosan nem ismert. Legnagyobb arányban az Alföldre „korábban" jellemző kocsányos tölgy [Qercus robur) fordul elő. Elegyfaként találtunk még vadkörtét (Pyrus pyraster), vadcseresznyét (Prunus avium), vadgesztenyét (Aesculus hippocastanum), mezei juhart (Acer campestre), magas kőrist (Fraxinus excelsior), fehér nyárt (Populus alba), és néhol mutatóban egy-egy diófa (Juglans regia) is megjelenik. A cserjeszint az erdőszéleken, s ott ahol a napfény lejut a lombkorona alá, viszonylag gazdag. Leginkább a mindenfele előforduló közönséges vadrózsát (Rosa canina) és fekete bodzát (Sambucus nigra) találtuk. De a fiatal fehér akác (Robina pseudoacacia) és magas kőris (Fraxinus excelsior) újulat is egyre inkább teret hódít. A műút mentén jelentős arányban található még kökény (Prunus spinosa).