Magyari Márta szerk.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2008-2009 (2010)
TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Takács Péter: Adalékok Bihar megye lakosságának sóellátásához a 18. század utolsó harmadában
ADALÉKOK BIHAR MEGYE LAKOSSÁGÁNAK SÓELLÁTÁSÁHOZ A18. SZÁZAD UTOLSÓ HARMADÁBAN 43 zepétó'l szeptember végéig. Október közepéig be kellett tárolni annyi sót, amennyi az utak újbóli járhatóvá válásáig elegendőnek bizonyult. Télen befagytak a folyók, tutajozni nem lehetett. A sóaknákhoz hegyek között, erdőkön át vezető utak is veszélyesek voltak. Az ekkoriban még falkákban járó farkasok a keményebb teleken lovakat, ökröket és hajtóikat megtámadva, kockázatossá tették a szekerezést. Olykor a zsiványok, betyárok is. A Mária Terézia rendeletére 1741-ben szerencsés helyeken felállított sóhivataloknál, sóházaknál mázsa számra vásárolt sóval a 18. század második felében már bárki szabadon kereskedhetett. Akinek volt három forint 13 krajcárja, megvásárolt egy bécsi mázsa sót a debreceni sóházban, s a legközelebbi faluban, a debreceni hetipiacon, valamelyik mezővárosi boltocskában, saját házánál árulhatta fontra. Nyerészkedhetett vele. Ez a nélkülözhetetlen ásvány a közszükségletet kielégítő köznapiságához mérten volt békés időben immár megszerezhető. A társadalmi munkamegosztás, a háznépek önállósodása és a szorgalom elérte azt a szintet, amikor gyakorlatilag mindenki számára könnyen és egyszerűen elérhető volt a só. Egy debreceni szőlőkapás a napi 18 krajcáros napszámbéréért elvileg tíz és fél font sót vásárolhatott. Annyit, amennyi kis pótlással két ember évi szükségletét kielégíthette. Ilyen körülmények és feltételek között érthető, hogy a 17. században még virágzó egzisztenciát kínáló debreceni Sótársaság tagjai beleszürkültek a piaci kofák megélhetésért küzdő táborába. 1794-ben fel is oszlatták az egyesületüket. 5 7 A korábban vasalt szekerekkel országot járó - fát, deszkát, lécet és sót forgalmazó - 20-22 tagot számláló Sótásaság a feloszlása előtti években (egy 1771-es összeírás adatai szerint) már csak négy tagot számlált. Már ezek is csak egyegy nagykerekű taligára rakott por- és kősóval szekereztek ki a keddi és csütörtöki hetipiacokra, az országos kirakodóvásárokra. Négyüknek volt öt lovuk és egy fejőstehenük. A só forgalmazásából származó bevételük inkább csak kiegészítő jövedelem volt, semmint megélhetésük alapja. Abból éltek, hogy egyenként megközelítően 18 hold földet műveltek. 5 8 A18. század hatvanas-hetvenes éveire oly mértékig megkönnyebbült a sóhoz jutás lehetősége, hogy forgalmazására már egzisztenciát nem lehetett építeni. Semmit sem változott azonban a sószállítás technikája, legfeljebb több ráfos és vasalt szekér rótta a kitaposott utakat. A sót továbbra is folyókon tutajozták, hajóval, dereglyével szállították, legfeljebb néhány Tisza-, Szamos-, és Körös-parti településre vitték csónakon a krajcáros haszonért kupeckedők. A folyók ugyan ingyen úsztatták lefelé a tutajt, dereglyét, 'szályakat, lábbókat,' de csak annyit, amennyi vállalkozó akadt erre a nem veszélytelen szállításra. A partomlások, a tavaszi áradáskor bedőlt fák, az összetorlódó uszadékok, a bizonytalan mederváltozások, az olykor áradásról áradásra változó mederkanyarok és mélységek, a vízimalmok, darálók, olajprések olykori elszabadulása, megannyi veszélyt jelentettek. Hozzátartozik ehhez az is, hogy tutajozásra a kormányzat és a kincstár senkit nem kényszeríthetett. Aki vállalta, örömmel fogadták. Szolgálatát limitált áron meg is fizették. Szekerezni, sót fuvaroz57 Gyimesi, 1981.353-384. 58 Gyimesi, 1981.384. ni azonban - ha a királyi kamara szükségesnek ítélte -, aki jobbágynak, zsellérnek fogatolható barmai voltak, limitált bérért mindenkinek kellett. A szárazföldi utak sem voltak azonban jobbak a tutajozás feltételeinél. Felázott, sáros utak, löszfal omlású hegyi útelzáródások, vihar döntötte fák, kószáló tolvajok, a jószágok legeltetése miatt karóval ágáló, kaszával, fejszével az okozott kárért igazságot venni bátorkodó falulakók, meganynyi más kellemetlenségek zavarták a sóházak feltöltését. Mindehhez hozzátartozik, hogy Debrecent hajóval, tutajjal meg sem lehetett közelíteni. Legközelebb a Tiszán - Polgár, Tiszacsege, Egyek, Tiszafüred, Abádszalók - öt-hét mérföldnyire értek olyan partszakaszokat, portusokat, ahol az ártér nem zárta el a szekerek elől az utat, s a tutajon, dereglyén, hajón érkező sót, gyakran a szállító tutajjal együtt szekérre terhelhették, és a viszonylag ritkaságnak számító vasalt, ráffal erősített kerekű szekereken Debrecenbe fuvarozhatták. A17. században főleg a csegei és a füredi révek kirakodásra alkalmas partszakaszain „vették szekerekre" a debreceni Sótársaság tagjai azt a töménytelen mennyiségű épület- és eszközfát, sót, amikkel a törökök uralma alatt lévő területek és Északnyugat-Magyarország lakóit ellátták. 5 9 A város vezetői a sószállítást és a kereskedelmet hátráltató folyók és csatornák hiányával kapcsolatban kettős magatartást tanúsítottak. Egyik részről panaszolták, hogy a városuk „határában sem canalis, sem folyóvíz, mely a közlekedést elősegéllené, nem lévén," ezért „a hazai terményekkel való kereskedés sínlik." 6 0 Ugyanakkor erősen tiltakoztak az ellen, hogy a Helytartótanács a „Tiszát a nyakukra hozza," amikor komolyabban felmerült, hogy Tiszadobtól a Berettyóig Debrecen városát is érintő hajózható csatornát (az 1950 után megvalósult Keleti főcsatorna első elképzelése) megásatják. 6 1 Nem szólva most az 1780-as évek fantazmagóriáiról, melyek szerint egy csatorna segítségével a Tiszán, Dunán és a Száván keresztül afrikai és ázsiai termékekkel, a Poprádon és a Visztulán keresztül Danzigból hozott baltikumi árukkal óhajtotta fellendíteni a város kereskedelmét, 6 2 később újból felmerült a Tiszából Debrecen mellett elhaladó, a Körös és a Berettyó szabályozását is magába foglaló, hajózható víziút megépítése. Ezúttal Hortobágy-csatorna néven. Ez megoldhatta volna a Tiszán és a Szamoson szállított só Debrecenbe juttatását. 6 3 Annyi hasznot azonban már nem hozott a sóforgalmazás, hogy tőkeerős vállalkozók a várható haszon reményében addig verjék a vasat a helyi és országos fórumokon, amíg el nem készül a csatorna. Maradt hát a szokványos megoldás: Részben a csegei és füredi révből, részben Szilágysomlyóról 59 Gyimesi, 1981.356. 60 DVLt. Conceptusok, IV. A. 1011/m. 63/1830. 61 Balásházy János: Debrecen mint van s jövendője. Debrecen, 1844.16.; Takács Sándor: Csatorna terve Debrecen és a Tisza között (1727). MGtSz. 1904.318-320.; Nagybákay Antal: A debreceni Nemes Sós Társaság diákkapcsolatai. DKK. 1944- 4.; Komoróczy György: A reformkori Debrecen. 1974.184—i85-(A továbbiakban: Komoróczy, 1974.); Újabban: Gyimesi, 1981.356-357. 62 Debrecen város jkv. IV. A. 1011/a. 70. k. p. 394-410.; Komoróczy, 1974.184-185. 63 Honderű, 1946. II. 5- sz.; Hetilap, 1946. 65. sz.; Csatáry Ottó: Utazási emléklapok. V. Debrecen. Életképek, 1844.
