Magyari Márta szerk.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2008-2009 (2010)
AGRÁRTÖRTÉNET - Surányi Béla: Hortobágy és a magyar szürke szarvasmarha
290 SURÁNYI BÉLA ha, hazai marhánk, fehér marha, hazai fehér marha, fehér magyar marha, magyarfajta marha, daruszőru marha, szőke marha, netalán egyszerűen csak magyar marha. Gyakran említették darvas marhaként. Ritkán előfordult a címeres marha megnevezés is. A fajta névadói közé tartoztak a XIX—XX. század jeles hazai állattenyésztési szakemberei, 2 4 többek között: Tormay Béla, Wellmann Oszkár, Battha Pál, Major Győző, Tóth Arisztid, Hankó Béla, Brummel Gyula, Meissner Károly. A magyar szürke marha elnevezést 1952-ben a Magyar Szabványügyi Hivatal rögzítette (A szarvasmarha törzskönyvi küllemi bírálata) A magyar szürke marha egyöntetűségének hiányára, egyúttal a benne rejlő lehetőségre utal, hogy különböző típusai különíthetők el: 2 5 • Primitív típus: kis testtömeg, de nagyon változatos súlyú jószág, állattenyésztési szempontból magas a hibás küllemű egyedek aránya, igénytelen, későn válik tenyészéretté, kialakulásában a külterjes tartás, főleg a silány takarmányozás játszott szerepet • igás típus: nagytestű, erős csontozató, erős tarkó és járom éllel, hosszú szarvú, kiváló ökröket lehet nevelni belőle • Tejelő típus: finom szervezetű, szögletes formákkal és vékony hoszszú szarvakkal, a tejelés növelésére irányuló szelekcióra nem fordítottak gondot • Uradalmi (nagyüzemi) típus: nagy testsúlyú, de jó küllemű, hosszú fehér szarvakkal, fajtabélyege a gallyas vagy csákó szarv A magyar szürke marha színében, szarvformájában, egész küllemében tapasztalható nagyarányú változatosság kiegyenlítettlenségéből adódik. Ugyanez vonatkozik tej- ós hústermelésére is. A XVIII. századi Debrecen városi jegyzőkönyveiben 2 6 több mint 6o-féle megnevezés fordul elő, amelyek a jószág színére és alakjára vonatkoznak: barna-babos ökör (1687), hátrafordult szarvú kék ökör (1685), kék csonkás herélt ökör (1690), veres sőre ökör (1690),horgas inú kékszőke ökör (1665), barna színű bikás forma (1665), szőke kesely (1666), barna kesely (1667), szőke czakó ökör (1667), fehér kesely ökör (1667), nyergeshátú ökör (1693-96), rőt szabású, hegyes fennálló szarvú csákó ökör (1669), csákó szőke (1697), tarcsa ökör (1671), fehérsárga horgas szarvú (1664), kék szőke tinó (1681),karika szarvú ökör (1690), vad szőrű barna tulok ökör (1667), kókhomályos fekete, fennálló villás szarvú (1667) stb. Herman Ottó 2 7 közel két és fél száz szőrszínről ad számot, ami magába foglalja a táji változatokat is. De hasonló a pásztorok körében született szarvformák megnevezése is, hiszen több mint 24 Ua. 5. 25 Ua. 26 TakátsS.U.(1915):290-291. 27 Herman 0. (1914): 439-453. A pirók szín a magyar szürke borjak jellegzetes születéskori színe, amelyet később elveszítenek. A Hortobágyon lévő magyar szürke állomány szarv- és szőrszín változatait vizsgálta Radácsi Andrea 2004-2007 között. A fehér szarvú egyedek aránya az állományban 60 %-t ért el. A zöld színű szarv a jószágok közel egy tizedére, a két szín keverékéből adódó ún. kártyás szarv az egyedek mintegy harmadára voltjellemző. A szőr színében a darus, a szürke, az ezüstszürke és a világos ezüstszürke változatot különítették el. Lásd: Radácsi A. : Szarv- és szőrszínváltozatok a magyar szürke szarvasmarha fajtában. Debrecen. 2008. PhD ért. Tézisei. 170-féléről van tudomásunk. 2 8 Kedvelt formák közé tartozott a csákó, a gallyas és a Hortobágy vidékén a sodró szarvállás. 2 9 ( 1. ábra) A MAGYAR SZÜRKE SZARVASMARHA ROKONAI Amű/WM)ű/7 3 0tenyészkörzete Közép-Olaszország. Külterjes viszonyok között tartják. Igásállatkónt hasznosítják, noha kedvező a hústermelése is. Nagy gulyákban őrzik, a teheneket nem fejik. Napjainkban az állomány nagysága 50 ezer egyed alá esett vissza. A két világháború között a magyar szürke fajta javítására vették igénybe. Az 1970-es években is hoztak be bikákat a Városföldi Állami Gazdaságba, továbbá Hortobágyra. Mivel a meglévő hazai állomány kizárólag géntartalékként jön számításba, az 1980-as évektől kezdődően fokozatosan kiselejtezték a maremman bikák utódait. Az erdélyi fajta^ a legközelebb áll az alföldi szürke marhához. 1920 után, a már korábban is eltérő tenyésztői felfogás, a határok átrajzolásával, tovább bővült a különbség a két fajta között. Már a XIX. század végén is több Földművelésügyi Minisztériumhoz küldött beadvány született az erdélyi fajta érdekében. A XIX. század végén a húsirányú tenyésztés mellett, egyes tenyészetek jelentős eredményeket értek el a tejtermelés javítása terén is. Egyúttal az erdélyi gazdák számára fontos volt az igázhatóság megőrzése is. Már az első világháborút 3 2 megelőzően az igavonóképesség némi feláldozásával, lépések történtek a vegyes hasznosítású típus kialakítására, de a háború után ez a munka abbamaradt. A jó fejlődési esélyt és húsformákat szem előtt tartva, Sperker Ferenc szentdemteri, Teleki Arvéd drassói, továbbá a radnóti tenyészet jelentős eredményekkel büszkélked28 Ua. 453-461. 29 Hankó B. (1940): 47. A magyar szürke marha szarvállásait N. Bartha Károly gyűjtötte össze a Hortobágyon, aki 1937-tó'l a Tisza István Tudományegyetem magántanára volt, mint néprajzkutató. 30 Bodó I. -Gera I. -Koppány Gy. (2002): 27-28.1934-ben Battha Pál a Magyarmarhatenyésztők Országos Egyesületének megbízásából Olaszország podóliai eredetű marhafajtáit tanulmányozta. Akkoriban a Bos primigenius fajtacsoportba tartozó marhák közé sorolták - önálló fajtaként - a maremman, a romagnoli, a chianavölgyi és a marchigiano fajtát. A korabeli itáliai agrártörténet szerint Olaszország podóliai marhája a hunok révén került be. A maremman fajtát tisztavérben tartották, főleg igavonásra. A romagnolinál a hústermelés javítása játszott szerepet. A chianavölgyi és a marchigiano marhánál az igázhatóság mellett a húsformákra is gondot fordítottak. A magyar szürke fajta javítására egyedül a maremman-t lehetett számításba venni. Ezt a fajtát a római tartományban és Toszkánában tartották. Két tenyészbikát és két vemhes tehenet szereztek be. Lásd: Battha Pál: Olaszország podóliai szarvasmarhái. = Köztelek,1934. XLIV. 41-42.405-406. Az állatok 1934 őszén kerültek be az országba, a kompolti béruradalomban lévő Honvédmajorban helyezték el őket. A Földművelésügyi Minisztérium ( FM) 25 darab mezőhegyesi tehén bevonásával kezdte meg a keresztezési kísérleteket. A behozott tenyészállatok csontozata, testmérete felülmúlta a magyar fajtáét. Nagy reményeket fűztek a várható eredményekhez. Lásd: Battha Pál: Az Olaszországból behozott maremanne tenyészállatok. = Köztelek,1934. XLIV. 87-88.793-794. 31 Ua. 32 Tóth A. (1931): 705. Szatmár megye egyes tájain, így pl. Erdőháton a marhát nemcsak igaerőként vették figyelembe, hanem fejték is.
