Magyari Márta szerk.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2008-2009 (2010)

MŰVÉSZETTÖRTÉNET, IPARMŰVÉSZET - Boldog Zoltán: Török fonott pajzs a Déri-gyűjteményből

TÖRÖK FONOTT PAJZS A DÉRI-GYŰJTEMÉNYBŐL 129 kább látszik ügyes kézműves munkának, mint komoly védőfegyvernek. Tény, hogy legalább 500 éven át folyamatosan használták, de valódi elő­nyeit és hátrányait egyértelműen csak jelenkori kísérletekkel lehetne mo­dellezni. 5 Tulajdonképpen a kantárszárat tartó kart védte. Rugalmas volt, de igen vékony, az ellenfél pengéjét inkább igyekezhettek oldalra kitérí­teni vele, mintsem teljesen felfogni a csapást. Brocquiere lovag a 15. szá­zadból említi a török lovasok kisméretű pajzsait, amivel igen ügyesen védekeztek. A kiváló megfigyelőképességű olasz katonatiszt, Marsigli a 17. század végén így ír a török kalkan pajzsokról: „Könnyű fügefából készí­tik el őket; és szerkezetük olyan rugalmas, hogy sem a szúrások, sem a vá­gások nem okoznak bennük nagy kárt. Mind belül, mind kívül bőrrel fedik be őket, sőt gyakran gyapjúszálakkal bélelik ki, tehát igen könnyű anyagok­kal, hogy a pajzs ne legyen miattuk nehezebb."[MARSIGLI, V. 131). A törö­kök a fej és a kar védelmét tartották a legfontosabbnak, vaslemezből is gyakran csak a sisak készült náluk és a jellegzetes alkarvédő, a bazuband, a test többi részét sodrony fedte. A hagyományos török lovas harcmodor és vívótechnika szerint ők maguk is az ellenfél fejét vagy kezét vették cél­ba szablyával (GYÖRGY BARÁT 189-190). Tehát a leírások szerint a kalkan védhetett a vágástól, kis mérete és súlya miatt bármikor gyorsan hátszíj­ra lehetett dobni, így nem akadályozta a török lovast az íj használatában. De ezzel vélhető előnyei nagyjából véget is értek. Néhány hátránya mégiscsak lehetett. Kis felületű volt és vékony, az erős kopjadöféssel szemben nemigen védett, márpedig a magyar végvidéken a k'opjás-pajzsos lovas harcmodor, a lándzsás lovasroham és párviadal so­káig dominált. Székely Dózsa György egy összecsapásban egy kopjadöfés­sel egyszerre döfte át török ellenfele pajzsát és páncélját (TUBERO 268). Talán éppen az ilyen hátrányok miatt a hódoltsági és balkáni „rác tö­rök" csapatoknál a 16. század során elterjedt az erősebb európai fa tárcsa­pajzs leszármazottja, a huszárpajzs, mégpedig európai eredetét tükröző „ruméliai (vagyis balkáni) pajzs" néven (B.SZABÓ 2008,138-143,83J- ; BRZEZINSKI2003,6). A török hódoltsági katonaság által átvett tárcsapajzs is egy lehetett a török birodalom helyi jellegzetességei közül, az ellenfél­hez való alkalmazkodás (vagy a végvidéki magyar és „rác török" lovasság közös balkáni gyökereinek) egyik példájaként. A fa tárcsapajzs erősebb volt ugyan, de a kalkant nem szorította ki teljesen még a hódoltságban sem. A török miniatúrák képein gyakran láthatóak együtt, de a képeken mégis kalkanból van több. 6 5 A. Zygulski lengyel fegyvertörténész a keleti sodronyvértezet könnyű kiegészítőjének tartja, és szerinte éppen a szúrások és nyilak ellen lehetett jó, vagyis elmélete szerint a kalkan attól védett volna, amivel szemben a sodronying gyenge (ZYGULSK11999,72.). 6 Kalkan-ábrázolások: FEHÉR 1975, XIII. tábla; FEHÉR 1982,4., 17., 27., 85., 90., 91., 92.b kép. Idekívánkozó apró megjegyzés, hogy a török miniatúrák csataképei csak bizo­nyos fenntartásokkal tekinthetőek „felszerelésleltárnak", még akkor is, ha sokszor a kéziratban leírt esemény egyetlen, közel egykorú képi forrásaként állnak rendelke­zésre. A lefestett török fegyverzet - különösen a portai csapatoké, akiket az udvari festők mindennap láthattak - igen pontos, tárgyakkal jól azonosítható, a csataren­dek ábrázolása pedig szöveghű. Sajnos a festők a keresztény katonák felszerelésének ábrázolásában kevésbé pontosak. Általános vonás, hogy a képekről sok jellegzetes keresztény fegyvernem hiányzik, így sehol sem láthatóak a török miniatúrákon azo­A törökök a fa tárcsapajzsokat zsákmányolhatták is, de nyilván hó­doltsági műhelyekben is gyárthatták helyi, talán áttért balkáni mesterek. Aligha véletlen, hogy Budán 1546-1562 között a fegyvergyártás dolgá­ban minden esetben, mindenhol muszlimokat alkalmazó törököknek ritka kivételként egyetlen magyar fegyvergyártó, mégpedig egy pajzs­készítő dolgozott a városi adózó lakosságban az adólista szerint (DÁVID 2005,84-85). Ez a budai műhely, nyilván a török hódítás előtti, koráb­bi munkáját folytatta, és a törökök által hasznosnak tartott tárcsapajzso­kat gyárthatta. 7 A török helyőrségi fegyverművesek, a dzsebedzsik természetesen spe­cializálódtak egyes fegyverfajták gyártására (ÁGOSTON 2005,29). A ha­zai török zsoldlisták nem részletezik, hogy a helyi török fegyverművesek között hány volt pajzskészítő, és milyen típust gyárthattak, de egysze­rűbb kalkanokat minden bizonnyal helyben is készíthettek. Igény lehe­tett rá, mert a népes hódoltsági török katonaság nagy többségének nem járt a kincstári fegyverzet, és legfeljebb az olcsóbb pajzsokat engedhet­nosíthatóan huszárok, hajdúk, de még landsknechtek sem. Ez persze a festők kivé­teles munkájának dacára a kép elkészülte és a lefestett esemény között eltelt, olykor több generációnyi időnek is betudható. A miniatúrafestők sokszor kényszerültek az általuk ismert törökös elemekkel behelyettesíteni a saját korukban nem ismert, már nem használt és általuk sosem látott, régebbi szemtanúk elmondása alapján leírt nyugati tárgyakat és viseletet. így kerülhettek a mohácsi csata 16. század végi török ábrázolásán hegyek a háttérbe, a helytelenül huszárpajzsot viselő magyar lovagokon néhol török tükrös páncél látható, a karcsú keleti lovakként ábrázolt hátasaikon tö­rök sodronyos-lemezkés lóvértezet van és nem nyugati lemezpáncél, ülésmódjuk és lándzsatartásuk is törökös (FEHÉR 1982,4., 14., 16., 17., 27., 63. kép.). De az egyes ese­ményekkel közel egykorú török képeken is sokszor sematikus a nyugati katonák vi­selete. Az 1596-os mezőkeresztesi csata ábrázolásán (FEHÉR 1975, IL.t.) a csatamezőt pontosan jelenítik meg, de a valóságban heterogén császári-erdélyi-magyar egye­sült sereg katonái nagyon is egyformára, egyikre sem hasonlító viseletűre sikerültek. A török fegyvernemek és felszerelésük ábrázolása viszont igen pontos. A nagyobb hadjáratokra a történetírók mellett talán miniátorok vagy vázlatkészítők is elkísér­hették a török hadvezetést, de nyilván egészséges távolságból figyelhették az ese­ményeket. A kódexeket pedig később, az isztambuli műhely hagyományai szerint kellett készre festeni. Említést érdemel, hogy ritka kivételként a magyarok huszár­pajzsait viszont teljesen korhű módon ábrázolták a török festők, a rájuk festett jel­legzetes, keresztény magyar jelképekkel együtt. 7 Bár a hódoltságban a töröknek való munka nemigen lehetett választás kérdése, tény, hogy a török hódoltsági katonaság fegyverkarbantartását és gyártását mindig, min­denhol csakis muszlim fegyverművesek, dzsebedzsik végezték, akik a helyőrsé­gi zsoldos állomány tagjaiként igen nagy becsben álltak és saját hierarchia szerint szerveződtek.. A török várkatonaság mesterei között keresztényeket a legritkább esetben találni, akkor is csak másodrendű iparosként, nyergesként, szekerészként vagy ácsként (HEGYI 2007,121-124). A török dzsebedzsik eredetileg az udvari zsoldos csapatok fegyverzetét tartották karban, csata előtt kiosztották, azután begyűjtötték a kincstári fegyvereket, amelyeknek gyártásáért, javításáért, és raktározásáért fele­lősek voltak (ÁGOSTON 2005,29). Más kérdés, hogy a területi fegyverraktárakként is működő várak, nagyobb helyőrségek felszerelésének ellátását ezek a helyenként el­térő és ingadozó létszámú, 6-25 fős fegyverműves-csoportok mennyire tudták ki­elégíteni, és milyen mértékben támaszkodtak a települések „rác török" vagy magyar fegyverkovácsaira. A hódoltsági magyar városok szultáni birtokok voltak, tőlük néha puskaport, ingyen szállítómunkát és díszfegyvereket zsaroltak ki a török bégek, tö­meges, török megrendelésre történő fegyvergyártásra náluk nem találtam adatot.

Next

/
Oldalképek
Tartalom