A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Néprajz, kulturális antropológia - Szabó Anna Viola: „Sorsunk nézzük, ha egymást nézzük mi…” Ady Endre debreceni fényképei

5. kép Lembert Ede: Ady Endre portréja Kíváncsi Ilii hagyatékából, Nagyvárad, 1908 re hagyatkozhatunk, mert a fenti adatokat sem a képen, sem az emlékezetekben nem támasztja alá, nem erősíti meg semmi. Miért vessük el azonban az ötletet csak azért, mert nem állnak rendelkezésünkre igazoló iratok? Miért ne elégedhetnénk meg a valószerű történettel, a kép-ténynek elbeszélés formájában igazolt valóságával? Valamennyi itt elemzett kép hagyományos identifikációja az emlékezetre épült, de ezek elemeinek megvizsgálása és összevetése után valamennyi esetben azt láthattuk, hogy az emlékezet építőköveiből nem rakhatunk szilárdan megalapozott falakat. Azok emlékezete, akik akár a képpel, készítési körülményeivel, akár annak valamely szereplőjével személyes kapcsolatban álltak, nem képesek érzelmeik vagy érvényesnek vélt tudásuk kikapcsolásával tekinteni a képre: pusztán az emlékezetre hagyatkozva azonban meghatározni egy képet, szinte minden esetben hamis azonossághoz vezet. A kép önmagában, tárgy-mivoltában és az általa hordozott információkat tekintve, megfeleltethető a történelem kis fényeinek, amelyek csak értelmező közegben, történetek elemeiként válnak valóságos, használható, történeti adattá. Az emlékezet kövei is csak ilyen értelmező közegben használhatóak, s különösen így van ez Ady Endre vagy a „velünk élő történelem" más, mitikus figurái esetében: alakjukhoz annyi legenda fűződik, hogy a képtörténetek csak ezek sorába illeszkednek: az emléktöredékek a személyes múltban kiegészülnek, megszépülnek, módosulnak, kontaminálódnak: hátteret építenek a kép mögé, miközben öszszemossák a saját emléket a legendával, mások emlékeivel, képemlékekkel, olvasmányokkal. A történelmi tény azonban nem a múltban, hanem a jelenben létezik, miután a történész a fennmaradt nyomok alapján utólag hozza azt létre: ezért nem beszélnek a tények önmagukért. Ha a fényképet történelmi ténynek tekintjük, csak úgy tehetjük, hogy azt bemutatása során nekünk magunknak kell megalkotnunk, jelentésekkel ellátnunk és beszélnünk helyette. Meg kell fejtenünk azt a kódot, amellyel a kép alkotója elrejtette az általa látni vélt eseményeket: mielőtt tehát a képet ténynek nyilváníthatnánk, azt kell megtalálnunk, miért és hogyan számított a kép tárgya, tartalma ténynek a kép létrehozója számára: milyen fontossággal és jelentéssel bírt a megörökített valóság az ő szemében. Ebben azonban sohasem lehetünk kizárólagosan biztosak, ezért „a lehetséges értelmezések teljes spektrumát fel kell tárnunk", az értelmezés legalább kétféle narratív variációját kell adnunk, hogy a kép-tény elbeszélt valósága hihető legyen, még akkor is, ha ezzel túllépünk a képalkotó eredendő szándékán.

59 Az Ady Endre képei által hordozott, múltra vonatkozó jelentések csak az itt felvázolt narratív megközelítések hálójából bonthatók ki - anélkül, hogy egyet is kiválasztanánk, és annak adnánk az „igazság" pálmáját. 59 Vö.: Gyáni Gábor: Posztmodern kánon. Budapest, 2003.21-23. Carl Becker elméletének interpretációja.