A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2006 (Debrecen, 2007)

Iparművészet - Boldog Zoltán: A Déri-gyűjtemény buzogányai

80 BOLDOG ZOLTÁN ik pedig szabályos háromszög alakúak (a schmalkaldeni háború idején a magyar huszárok „háromtollas"-nak leírt buzogánya talán inkább az ilyesféle háromszögletű tollakra vonatkozhat). Erre az időre már a lemezvértek használata visszaszorult ugyan, bár a sisakot még tovább hordták, de lassan a páncélok leküzdésére szolgáló fegyverek is feleslegesek - vagy legalábbis ritkábbak - lettek, mint harci fegyverek. A tollas buzogány ettől kezdve egyre inkább rangjelzőként, tiszti fegyverként létezett, így viszont még igen sokáig. A páncéltörő fegyverek közül még a harci csákányfokos is egy ideig használatban volt, később ebből is csak rangjelző lett. Sok késői rangjelző buzogány igen díszes ötvösremek, mivel nyele és feje igen alkalmas volt díszítésre. Lényegében a kor ötvöstechnikájának minden fogását megtalálni rajtuk. A XVII. században a korábbról maradt tollas buzogány mellett már kizárólag tiszti jelvényként jelenik meg a gerezdes buzogány. Gerezdes buzogányból a Déri Múzeum leltárában két példány van feltüntetve, egyikük aranyozottként (9-10). Ezek XVII. századi, úgynevezett hadnagyi buzogányok, kis, gerezdes fejjel.

9 Kalmár János a sima fejű török buzogányok hatásának tulajdonítja e típus kifejlődését. Már nem valódi fegyverek, legfeljebb a legénység fegyelmezésére valók, amint később, a kuruc hadsereg hadi utasításaiból ez világosan kitűnik (KALMÁR 1971,25-26). Ekkorra a buzogány a magyaroknál és Erdélyben - akárcsak a török seregben már csak tiszti és társadalmi rangjelző volt, az erdélyi fejedelmeknél török minta szerint uralkodói jelvény (B.SZABÓ 1994,62). A korabeli török díszbuzogányok is igen hasonló jelleget mutatnak (KOVÁCS S. 1994/1995,191192). Lengyelországban szintén hatalmi jelvényként hordták, és a kozákok hetmanjainak jelvénye is buzogány volt, a bulawa, mely gömb, körte vagy hagyma alakú, aranyozott-ezüstözött, gyakran gazdag kőberakásos fejjel hirdette viselője magas rangját. A tollas buzogányt buzdygan néven ismerték a lengyelek, és elsősorban csapattisztek rangjelzője volt (BRZEZINSKI2005,35). A buzogány kidolgozása, díszítése világosan tudatta viselője rangját, erre vonatkozólag a jelvények rangsorát Apor Péter leírásaiból ismerjük (APOR 1972,32). A Déri Múzeum őrzött egy Erdélyből származó, fejedelminek mondott, drágaköves, aranyozott ezüstbuzogányt is (15.).

10 A buzogányokat hengeres tokban hordták a nyeregre erősítve (KALMÁR 1971,23). A Déri-gyűjteményben megtalálható egy hosszú nyelű láncos buzogány, illetve Déri meghatározása szerint „hadicsép" utánzata is (11.). A fegyvertörténeti szakirodalomban az ilyenfajta láncos ütőfegyverek több változatát ismeri, a dorong-ütőfejest hadicsépként, a golyóval felszerelteket pedig láncos buzogányként. Nyélhosszuk változó, de a hadicsép általában hosszú nyelű. (STONE 1999,230; BLAIR-TARASSUK1982, 183). A hadicsépnek a nevében az eredete: a paraszti munkaeszközök közül a cséphadaró vasalással és szegekkel ellátva könnyen átalakítható volt 9 MNM Fegyvertári párhuzamok: 54.1936,54.1930,54.1935,54-1940 10 Biztosan már nem igazolható fejedelemi eredete, de aranyozott volta mindenesetre igen magas rangú tulajdonost feltételez (erre vonatkozólag lásd B.SZABÓ 1994,62). Pontosabb elemzésére a tárgy hiányában nincs lehetőségem, kép sem maradt fenn róla. harci cséphadaróvá, ami a láncos buzogányhoz

11 hasonló módon hatékony páncéltörő fegyver volt. E fegyverek fő előnye az volt, hogy a tüskékkel ellátott ütőfejüket láncon vagy szíjon rögzítették a nyélre, ez a csapás kivédését igen megnehezítette, és az ütés erejét megsokszorozta. Hasonló szerkezetű fegyvereket Japánban, Indiában (STONE 1999,230; HARDING 1999,17) és Kínában is ismertek (TOKAJ11997,95,121). A hadicsép páncélos katonák ellen igen hatékony gyalogsági fegyver volt, és hosszú nyele miatt még egy lovas ellenfél sem lehetett biztonságban tőle. Bár félig-meddig parasztfegyvernek számított, a XIV-XV. századi „reguláris" hadseregek fegyverei között is felbukkan. A fegyver igazi fénykora a huszita háborúk kora, mikor a huszita gyalogságnak és a hadiszekerek legénységének előírt fegyvere volt. A paraszti eredetű huszita gyalogság sokféle ütőfegyvert használt, de mind közül a láncos buzogány és a hadicsép voltak a legjellegzetesebbek, amelyek a szekérvárak védelmében igen hatékony eszközöknek bizonyultak (TURNBULL 2000,22). Krakkói fegyverleltárak is említik a hadicsépet, itt 1427-ben 142 darabot írtak össze (NADOLSK11990,471). Kassán a XVI—

XVII. században még négy darab „vasas czép"-et őriztek a városi fegyverek között (KEMÉNY 1890,383). Minden bizonnyal a huszita háború bizonyította be hatékonyságát, és járult hozzá elterjedéséhez Európában, de későbbi parasztfelkeléseknél is előkerült. A Déri Múzeum láncos buzogányát Déri német eredetű „hadicsépnek" írta le. Utánzat volta mellett szól, hogy túl díszes rézszögekkel és rozettákkal van kiverve, és a láncának rögzítése viszonylag gyenge. A Déri-gyűjtemény buzogányai közül a legkülönlegesebbek a keleti eredetű XVI—

XVIII. századi buzogányok (13-15.). A törökök egyaránt használták a teljesen sima fejű és tüskés, illetve tollas buzogányokat is. Perzsia és a mogul-kori India hadseregeinek fegyverzetében a fentiek mellett rengeteg egzotikus formájú buzogány is helyet kapott, és sokuk olyan nehéz és nagyméretű volt, hogy csapásuknak a keleti típusú védőfelszerelés nemigen tudott ellenállni.

12 A keleten használt könnyű, csúcsos sisakok keskeny orrvédő pálcájukkal és sodrony nyakvédőjükkel ugyan kitűnően védtek a szablyavágástól, de egy igazán nehéz buzogány csapása könnyen átszakítn Kalmár János a huszita háborúk idejére teszi a láncos buzogány megjelenését (KALMÁR 1971,25). Pedig ennél jóval korábbi ábrázolásai is vannak Nyugat-Európában (NICOLLE1988,676 l-C). A láncos buzogányhoz hasonló fegyver, az ostorbuzogány igen korán megjelenik a középkori orosz harcosoknál és a steppei népeknél (KIRPICNIKOV-MEDVEDIEV1985,311-312). Ezt talán a honfoglaló magyarok is ismerhették, egyetlen kérdéses lelet sorolható ebbe a tárgykörbe (KOVÁCS 2003,326). 12 Ilyen, szinte irreálisan „túlsúlyos" buzogányok már korábban is ismertek voltak a térségben. Egy ismeretlen középkori arab szerző leírása szerint: „ a nehéz buzogány a fegyverek között olyan, akár az állatok között az oroszlán...". Valószínűsíthető súlya az írásos adatok alapján akár 10 kg körüli is lehetett, az ennél kétszer-háromszor nehezebb buzogányokról való feljegyzések már minden bizonnyal csak szépirodalmi túlzásnak tekinthetők. A használata rendkívüli erőt és felkészültséget igényelt, de forgatója egyetlen csapással megölhette ellenfelét, tekintet nélkül annak védőfelszerelésére - már ha egyáltalán eltalálta őt. A célt tévesztett ütés ugyanis ilyen nehéz fegyver esetében a buzogányost úgy kibillenthette egyensúlyából, hogy egyszerűen leeshetett a lováról. Ha talált, akkor viszont nemigen állt meg előtte semmi - a korabeli csataleírások egyetlen buzogánycsapással szétzúzott sisakokról, betört kapukról és leütött lovakról írnak. Ilyen fegyvert csak a legerősebb harcosok használhattak. A katonák többsége megmaradt a kevésbé látványos, de kezelhetőbb átlagos súlyú buzogányok mellett (AL-SARRAF 2002,149-161).