A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2006 (Debrecen, 2007)

Történettudomány - Krankovics Ilona: Hitelezők, adósok és csődperek Debrecenben 1842–1850 között

KRANKOVICS ILONA HITELEZŐK, ADÓSOK ÉS CSŐDPEREK DEBRECENBEN 1842-1850 KÖZÖTT A XIX. század első felében, még a szorosan értelmezett hitelintézetek megszületése előtt több forrásból nyílott lehetőség kölcsön szerzésére. A gazdaságtörténet-írásban ma már nem képezi vita tárgyát, hogy a múlt század végén született elemző munkák állítása a hitel teljes hiányáról túl általánosító volt. Elhamarkodottan, kellő előtanulmányok nélkül állapították meg, hogy 1840 előtt tőke hiányában nem létezett Magyarországon hitel.

1 Ma már a feladat inkább annak tisztázása, hogy a kölcsöntőke milyen szerepet töltött be a gazdasági életben, s milyen mértékben érhető tetten a különböző vállalkozásokban. Debrecen város helytörténetének egyre mélyebb és kiterjedtebb feltárása azt bizonyítja, hogy mind a kézműipari, mind a kereskedő céhek, de a céhen kívüli polgárok is gyakran éltek a hitel lehetőségével, s gyakorta maguk is kölcsönöztek kisebb-nagyobb összegeket. Természetesen ezek a hitel-akciók sem nagyságukat, sem jellegüket tekintve nem hasonlíthatók a manufaktúra tulajdonosok, a modernizációs folyamatok infrastruktúra beruházási és gyáripari kölcsönzési metódusaihoz és hitelezési eljárásaihoz. Tanulmányozásuk nélkül azonban felületesebb véleményt alkothat csak a történetírás a rendi polgárság gazdasági tevékenységéről. A hitelezési formák és hitelforrások feltárására a „betáblázási könyvek" és a csődeljárások, csőd-perek iratanyaga alkalmas. A kézműves és kereskedő réteg viszonylag rövid lejáratú hitel-akcióiról nyerhetünk képet a csődeljárások vizsgálatával. Annyit meg kell még jegyeznünk, hogy a csődeljárások a hitelélet töredékéről adnak információt. A kölcsönök legtöbbjét ugyanis időben visszafizették az emberek, vagy - bíróság közbejötte nélkül - hitelező és adós kiegyezett. Mint a jéghegy csúcsa a jégtömbről, a csődperek úgy nyújtanak információt egy-egy törvényhatóság lakóínak hitelezési szokásairól. Debrecenben a legfőbb hitelezők a Református Kollégium, valamint a város vezetése alatt működő pénztárak voltak. Egy kimutatás szerint 1818ban a kollégiumi pénztárak 237.638 konvenciós forinttal

2 rendelkeztek, ebből a kihelyezett tőke nagysága 106.992 forint volt. 1849-re a Kollégium kölcsöntőkéjének nagysága 281.356 konvenciós forintra növekedett.

3 A város pénztárai közül az Árvatartó pénztár rendelkezett a legnagyobb tőkeerővel. A pénztár 1775-ben alakult 30.000 konvenciós forint alaptőkével, amelyet Mária Terézia utalt vissza a városnak azzal a felszólítással, hogy annak kamatoztatásával árvaházat állítsanak föl. Az árvaház nem készült el, de a tőke kamatoztatására tett felszólítást megfogadták. 1848-ra az Árvatartó pénztár kölcsöntőkéje 138.188 konvenciós forintra emelkedett.

4 A többi pénztár mozgatható tőkéje jóval kisebb volt ennél, 1 Vargha Gyula: Magyarország pénzintézetei, Budapest. 1885 2 A konvenciós forint, másképpen pengő forint, a vizsgált időszakban 2,5 váltó forintnak felelt meg, ércpénzben 180 ezüst krajcár, azaz 50 garas. 3 Rácz István: A debreceni cívisvagyon. Budapest, 1989.319. 4 Rácz István: i.m. 321. de a kölcsönzési akciókba azok is bekapcsolódtak. A törekvés jól kivehető, a város vezetői nem hagyták a pénzt haszontalanul heverni. 1840-ben a város pénztárainak ellenőrzésekor közel 140.000 konvenciós forint kiadást írtak össze, ennek döntő része tőkekihelyezés volt.

5 A forgatható tőke hasznából nem akartak kimaradni a magánszemélyek sem. Már a XVII. századból jegyzőkönyvi bejegyzések tudósítanak adósok és hitelezők vitáiról. 1849-ben 161 pénzkölcsönző személyt írtak össze a városban.

6 A városi adminisztráció során rögzített hitelek feltételei szigorúak voltak. A közösség, a communitas pénzére minden időben jobban kellett ügyelni, mint a saját pénzre. A saját pénz elvesztése csak anyagi kár, a communitas pénzének elvesztegetése becsületvesztéssel is járt.

7 Az adóslevél kitér minden részletre, a legfontosabb biztosíték azonban a kölcsönadott tőkének az adós vagyonára történő betáblázása volt. A kölcsönt 6 %-os kamatra adták, melyet az adós évenként tartozott fizetni. A tőke visszafizetése egy összegben, a szerződésben kikötött határidőre történt. A Debrecenben felvett kölcsönök nagyságát tanulmányozva feltűnik, hogy azok többnyire 100 és 300 konvenciós forint között mozognak. Egy kimutatás szerint a Református Kollégium hitelezéseinek több mint 90 %-a ilyen nagyságú kölcsönzésekből állt össze a vizsgált időszakban.

8 A Kollégium és az Árvatartó pénztár többnyire ekkora összeg miatt perelte adósait. Ha a perek szálán kísérjük végig adós és hitelező viszonyát, árulkodó képet kapunk a korabeli hiteléletről. Már a felületes vizsgálódás alkalmával feltűnik, hogy valami miatt akadozik a pénzkölcsönzés rendszere. A hitelezők a kikötött 6%-os kamat évenkénti rendszeres fizetését tekintették a legfontosabb feltételnek. Az „interes" fizetésének elmaradása maga után vonta a kölcsönszerződés felbontását. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a perbe fogott adósok többsége még a felvett kölcsön utáni kamatot sem tudta fizetni. Ilyen körülmények között a tőke visszafizetésének lehetősége pedig beláthatatlan messzeségbe került. A város polgári törvényszékén indított perek igen gyakran az adós házának dobra kerülésével zárultak. A hitelezők többsége rendre visszafizette a kölcsönt. Peres eljárás csak akkor keletkezett, ha a kölcsönt felvevő csődbe jutott, s nem tudott törleszteni. 5 HBmL IV.A. ioii.k.1840.495. 6 Balogh István: A város és népe. In: A szabadságharc fővárosa Debrecen. 25. 7 Bizonyítja ezt az a botrány is, amely Kossuth körül robbant ki, amikor pár hétre „kölcsönvette" a rábízott árvák pénzét. Zemplén törvényhatósága ellehetetlenítette a vármegyei életben. Lásd Barta István: A fiatal Kossuth című művét. 8 Rácz István: i.m. 330.