A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2006 (Debrecen, 2007)

Természettudomány - Dudás Miklós: A pusztai ölyv (Buteo rufinus) előfordulása és fészkelése a Hortobágyi Nemzeti Park működési területén

A PUSZTAI ÖLYV (BUTEO RUFINUS) ELŐFORDULÁSA ÉS FÉSZKELÉSE A HORTOBÁGYI NEMZETI PARK MŰKÖDÉSI TERÜLETÉN 15 kitörését, a tojásokat két nap különbséggel átraktuk egy másik inkubátorba, ahol befejeződött a fiókáknak a tojásból való kibújása. A „bujtatóban" a hőmérsékletet 37,2 Celsius fokra állítottuk be, 80% feletti relatív páratartalmat tartottunk fenn, és 4-5 óránként kézi porlasztással 40 Celsius fokos vizet szórtunk a kelésben lévő tojásokra, nehogy a héjhártya túl gyorsan beszáradjon. Az előkeltetési időszak alatt két alkalommal volt rövid ideig tartó áramkimaradás, s ennek tulajdonítjuk, hogy az első három fióka rossz fekvésben volt a tojásban. Emiatt a kelés elhúzódott, 1,5-2 napig tartott, s még segíteni is kellett a kicsiknek, hogy a fejüket ki tudják szabadítani. Ezután már maguktól sikerült kibújniuk. Az utolsó tojásban lévő fiókának nem kellett segítség. A felszáradt fiókákat 2,5-3 hetes korukig infralámpa alatt tartottuk s éjszakára puha szövetű ruhadarabbal letakartuk, ezután természetes hőmérsékletű helyen tartottuk őket. A fiókákat kelés után gyenge (leselejtezett) napos csibékkel tápláltuk: az első 4-5 napon csak belsőségeket (szív, máj, tüdő) és színhúst kaptak, később összetört csontból és pihetollból köpetképző anyagot is. Hét-tíz napos koruk között az idősebb fiókák igen agresszívek etetéskor kisebb fészektestvéreikkel szemben. Ez a magatartásforma, mely a fiókák fejére mért erős ütésekből ós csipkedésekből állt, csak a kéthetes kor elérése után maradt abba. Ez a viselkedés a jóllakottság érzésével egyre gyengült, s a továbbiakban csak a feléjük nyújtott falatokat igyekeztek egymás elől elkapkodni. A Hortobágyi Nemzeti Park területén 1992 óta költ egy pusztai ölyv pár műfészekben. 1995-ben két fiókájuk volt, körülbelül 7-10 nappal voltak idősebbek a telepen nevelteknél. Kísérletképpen először egy fiókát, a legidősebbet helyeztük ki a telepiek közül ebbe a fészekbe. A 21-15 napos fiókát a szülőpár elfogadta. Egy hét múlva a következő mesterségesen keltetetett fióka is a fészekbe került. Alkalmanként egy-egy naposcsibével vagy fiatal patkánnyal segítettünk az öreg madaraknak az etetésben, de rendszerint találtunk a fészekben érintetlenül hagyott ürgét, ami arra utalt, hogy bőségesen el voltak látva a fiókák zsákmányállattal. A szülőpár kizárólag ürgét zsákmányolt a fiókák számára. A két legkisebb nevelt fiókát akkor helyeztük a fészekbe, amikor már a két „vad" fióka röpképessé vált, s mindkettő kijárt a fészekből. Néhány hét múlva mind a hat fióka kirepült, s többször láttuk őket, amint egy termikben (felszálló légáramlat) körözve repült felettünk az egész család. A telepen tartott madarak pótköltéséből már csak két tojást tehettünk a keltetőgépbe, de csak az egyikből kelt ki a fióka. A tíznapos fióka mellé egy tükröt helyeztünk, hogy lássa önmagát, s ne alakuljon ki nála téves bevésődés. A későbbiekben a háromhetes fiókát behelyeztük egy műfészekbe a szülőmadarak volierébe. A váratlanul odakerült fióka egyik szülőmadárból sem váltott ki ivadékgondozási viselkedést, de nem tekintették zsákmánynak sem. Meglehetősen közömbösek voltak iránta, de többször megesett, hogy közvetlenül mellé ültek. Ez arra volt jó, hogy a fióka, szüleit mint fajtársait látta folyamatosan napközben, s ez elősegítette a normális viselkedésformák kialakulását. A röpképesség elérése után is együtt tartottuk őket egy közös volierben. Az elkövetkező néhány hónapban még a reggeli etetések alkalmával táplálékkérő hangon szólt, amikor is a gondozó a volierhez közeledett, majd e viselkedésformával teljesen felhagyott egy fél év után. Tavasszal, amikor áthelyeztük egy másik röpdébe, a fiatal pusztai ölyv már menekült az őt megfogni szándékozó gondozótól. Fejlődése közben egyre gyakrabban kapott élő táplálékot, hogy a zsákmányszerzést is legyen alkalma begyakorolni. Elérkezettnek láttuk az időt, hogy szabadon engedjük, 1996 április 21-én a reggeli órákban a madártelep melletti kis akácerdőben lett szabadon bocsátva. Órákig bent üldögélt egy száraz ágon, csak délután repült ki a közeli szántóföldre, és sötétedésig a földön tartózkodott. Éjszakára ismét visszahúzott az erdő egyik szélső fájára. Másnap reggel már nem találtuk a környéken, s nem is bukkant fel a telep közelében a következő napokban. A mesterséges keltetés és a fióka nevelés során szerzett eddigi tapasztalataink azt a feltevésünket látszanak-igazolni, hogy a ragadozó madarak bevésődése (imprinting) fajtársaik felismerése sokkal tágabb határok között mozog, mint azt korábban gondoltuk. így újabb lehetőségek nyílhatnak a veszélyeztetett, ritka ragadozó madárfajok aktív védelmére.