A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2004 (Debrecen, 2005)

Művelődéstörténet - Surányi Béla: Debrecen és a magyar mezőgazdasági szakoktatás a XX. század első felében

nélkülözik legényfiaikat két éven át megszakítás nélkül... (...) ...a tanítás a téli hónapokra esik, rendesen november elejétől március végéig. (CZVETKOVITS F. 1930. 597-598.) Schandl K. ideálisnak azt tartotta, ha minden nagyobb községben működik, mivel felállításuk nagyobb beruházást nem igényelt. Az alsófokú szakoktatás - kizárólag gyakorlati hátterű - harmadik formáját a minden községben létesíthető mintagazdaságok jelentenék, amelyek „...a legkisebb falvakban is arra (szolgálnának), hogy a földművelő nép példa után indulva, tanulja meg az okszerű gazdálkodást, s ezután is gyakorlati gazdasági oktatásban részesüljön". Schandl K. külön említette az iskolán kívüli gazdasági oktatást, amely rendszerességével, kiterjedt hálózatával nagy szolgálatot tehet a magyar agráriumnak. Népszerűsítő kiadványok, szaktanácsadás, gazdasági könyvtár, gazdasági tanfolyamok, külön hangsúlyozva a gazdasági nőnevelés szerepét, mind-mind lehetőséget kínált a gazdatársadalom szaktudásának a bővítésére. Ez a Schandl Károly által jegyzett fejlesztési terv támpontot nyújtott a két világháború közötti évtizedek hazai mezőgazdasági szakoktatásában a követendő reformok körére, a szükséges korrekciók végrehajtására. Az 1927-ben papírra vetett elképzelések és a korszak agrároktatási rendszere között szembetűnő a hasonlóság. A mezőgazdasági szakoktatás szervezeti felépítése Az első világháború után a gazdatiszti felsőfokú szakképzés (PATAKY E. szerk. 1970. 209.) mellett a nagyobb birtokokon a középvezető, munkavezetői munkakörök betöltésére alkalmas szakembereket képeztek: vincellért, tejkezelőt, vajmestert stb. A középfokú szakoktatás kiépítésére csak 1920 után került sor, amely a középbirtokosok és bérlők fiainak nyújtott ismeretet saját birtokaik kezelésére. Az 1930-as években vált általánossá a téli gazdasági iskolák és tanfolyamok működése a kisgazdák számára. Ezen a téren is érvényesült a szakosodás térhódítása, a vincellérek, kertmunkások, alerdészek mellett már képeztek öntözőmestereket, rét- és legelőmestereket, gépkezelőket, sziktalajjavítókat stb. Előrelépést jelentett, hogy bizonyos mezőgazdasági tevékenység végzését szakképzettséghez kötötték. Az 1929. évi XVII. te. pl. a 200 kat. holdnál nagyobb szőlőbirtokosokat oki. szőlősgazda, az 50 kat. holdnál nagyobbakat pedig szakiskolát végzett szőlőkezelő és vincellér alkalmazására kötelezte. Sőt az 1936. évi V. te. előírta a 4000 hl forgalmat elért pincészeteknél képzett pincemesterek alkalmazását. A mezőgazdasági szakoktatás ágazati megoszlása általában az alábbiakra terjedt ki: általános mezőgazdaság, kertészet, szőlészet, borászat, erdészet, méhészet, baromfitenyésztés, háztartásgazdasági, tejgazdaság. Mindez vonatkozott a felső-, közép-, s alsó fokú, valamint az iskolán kívüli oktatásra. A Földművelésügyi Minisztérium alá tartozó intézmények elnevezésében 1936-ban előírták a „mezőgazdasági szaktanácsadó állomás" cím feltüntetését is, ami jelzi a szerepkör bővülését. A szakfelügyeletet a gazdasági szakoktatási főigazgató és négy kerületi felügyelő látta el. 1926-ban FM rendelet nyomán született meg az Országos Szakoktatási Tanács, élén a mindenkori miniszterrel. Állandó szerve a tanulmányi bizottság volt. (Ua. 210.) Az FM és a VKM közti kölcsönös iskolafelügyeletet - társfelügyeleti rendszer formájában - a 7700/1937. M. E. sz. rendelet szabályozta. Mindez olyan közoktatási hálózatba tartozó intézményeket érintett, ahol mezőgazdasági szakismeret oktatása is folyt. Ugyanebbe illeszkedett bele az egyetemi szintű mezőgazdasági oktatás és gazdasági tanárképzés is. A felsőfokú szakoktatás (Ua.) 357