A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2004 (Debrecen, 2005)

Művészettörténet, iparművészet - P. Szalay Emőke: XVII. századi reneszánsz jellegű úrihímzések Szabolcs-Szatmár-Bereg megye református gyülekezeteiben

A falunak a Kállay család volt a birtokosa. A terítő szélén a dátum után K: S. monogram látható, amely alapján feltételezhető, hogy a Kállay család egyik tagja lehetett az adományozó. Mivel évszámmal ellátott, viszonylag könnyebb a dolgunk, hiszen a XVII. század közepén kell keresnünk az ajándékozó személyét. Amennyiben névbetünek vesszük a hímzésen szereplő K. S. betűt, egyetlen személy jöhet szóba, Kállay Zsuzsanna, aki Kállay Ferenc leánya, 1631-től Kemény János későbbi fejedelem felesége volt (Nagy II. 1859. 37-38). Az eddig bemutatott térítőkön a díszítőelemek sarkos elhelyezése török eredetre nyúlik vissza. A díszítmények elrendezésében a magyar hímzések egyik jellegzetessége lett az a megoldás, amikor négy sarok minta látható, mellettük az oldalak közepén egy-egy kevésbé hangsúlyos, de a sarokmintával rokonságot mutató kisebb virág. Ennek egyik változata, amikor a terítő közepén egy, a sarokmintáktól teljesen eltérő különálló díszítmény jelenik meg (Palotay 1940. 42). Az úrasztali térítőkön találkozunk ezzel a megoldással, ahol a középdíszítés olykor szöveg, ritkán más elemek, pl. pelikán díszlenek. Ezt a megoldást Palotay Gertrúd magyar jellegzetességnek tekintette szemben a korabeli nyugat-európai keretmintával. A törökös elrendezés átalakulási példájának tartotta, amikor a különálló sarok és oldalminták között már nincs méretbeli különbség, hanem egyenlő nagyságúak és díszítettségüek. Ezt annak jeleként magyarázta, hogy az egyes elemek egymáshoz fokozatosan közeledve összeolvadnak és így az előbb említett nyugat-európai keretmintává válnak (Palotay Gertrúd 1940. 42-43). A bemutatott kérsemjéni terítő ezt a tendenciát mutatja. A minta szabályossága a reneszánsz virágkorára mutat. A szimmetrikusan szerkesztett virágbokor a magyar úrihímzések legszebb motívuma, amely számtalan változatban jelenik meg a XVII. század hímzésein. A virágtövek ágain különböző virágok nyílnak, ez a már említett mindent termő fa motívumára nyúlik vissza. A magyar hímzéseken a reneszánsz virágtövek vázája, az ún. olaszkorsó általában átalakul, a virágok többnyire gyökerekből vagy hagyma alakú elemből nőnek ki. Ezek hamarosan tovább alakulnak, sok esetben elcsökevényesednek, esetleg szív alakká változnak, amint azt előbb láthattuk. A minta szerkezete, az egyenes ág nyugati megoldás, a török virágok szára, ahogyan azt Palotay Gertrúd leírta, hajlik. A középső ág mindig egyenesen áll, a belőle kiinduló ágak több megoldást mutatnak. A bemutatott díszítmények mindegyikénél az egyik ág nagyobb, a másik kisebb, a méretbeli különbség azonban mindig harmóniát alakít ki. Az ágak vonalában is több eltérés fedezhető fel. Jellegzetesnek tekinthetjük az ívelten hajló indákat, amelyek hangsúlyosabbak, mint a kevéssé hajló vagy esetleg egyenes kisebb ágak. Az ívelt indának két változatával találkozhatunk. Az egyik esetben a virágtö aljáról felívelnek, mintegy szív alakot írnak le, míg a másik megoldásnál felülről hajlanak lefelé. A két megoldásból egy mintán általában csak az egyiket alkalmazzák. A kétirányú ívelt becsavarodó indára példánk a mátyusi terítő. Ha az egyes motívumokat elemezzük, akkor megállapíthatjuk, hogy viszonylag szerény számú elemet használtak. A szegfű a leggyakoribb, amely féloldalas és teljes változatban egyaránt látható, bár a féloldalas finomabb kidolgozású. A szegfű mind a főág csúcsán, mind a becsavarodó indán előfordul. A turbánliliom, akantuszvirág viszont szinte mindig a főág lezáró motívuma. Viszonylag kevesebb az úrihímzés talán legkedveltebb díszítőmotívumának, a gránátalmának a száma. A virágok közül tulipán, gyöngyvirág és margaréta jelenik még meg, de ezek soha nem láthatók a főszár díszeként. A levelek ezekben a díszítményekben teljesen alárendelt szerepet játszanak. Csupán az ecsedi abroszon jelennek meg díszesebb palmettaszerü levelek, a többi mintában háttérbe szorulnak a virágok mellett. 276