A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2002-2003 (Debrecen, 2003)

Művelődéstörténet - Lakner Lajos: Hagyomány, közösség, meccenatúra

nyeinek, minél nagyobb szerepe van a kulturális emlékezetnek egy közösség életében, folyton alakuló-formálódó önszemléletében, annál nagyobb érvényességet és jelentőséget kapnak és annál inkább hitelesek lesznek a jelenkori kulturális alkotások, törekvések és cselekedetek. Gondolkodásában a hagyományhoz való kapcsolódás a jelenkori legitimitásának, a közösségi érvényességének legfőbb bizonyossága volt. Egész tevékenységét az a meggyőződés uralta, hogy a nemzeti vonatkozások nem pusztán színezői valamely kulturális alkotásnak, hanem alakító-formáló, konstitutív tényezői. Ady Debrecent bíráló cikkére adott válaszában is ezért hivatkozhatott a közös nemzeti érdekek és hivatás minden nézeteltérést és szembenállást kibékítő erejére: „...ne becsméreljük egymást és ne veszekedjünk. Inkább fogjunk kezet és támogassuk egymást, akik magyarok vagyunk, Úgyis kevesen vagyunk magyarok. Hogy mindnyájan annál sikeresebben teljesíthesse a magyar kötelességét, a maga nemzeti hivatását". (ZOLTAI 1902, 3. - Kiemelés tőlem - L L.) A röviden jellemzett két kulturális-értelmiségi társaság között számos személyi átfedést figyelhetünk meg: Zoltai Lajos mind a kettőnek oszlopos tagja, Kardos Albert, aki hosszú ideig a kör főtitkára, a múzeumi bizottság tagja, Löfkovits is aktívan részt vett a Csokonai Kör munkájában stb. Ennél sokkal fontosabb azonban - ahogy már korábban utaltunk is rá - eszmei alapállásuk azonossága. Érdemes két szövegrészből kiindulni, mégpedig azért, mert a kosellecki értelemben vett töréspontra utalnak, vagyis a társadalmi-gondolkodásbeli változás „pillanatát" világítják meg, amit a korabeli emberek mint az elvárások és a realitások (tapasztalatok) különbségét tapasztalták meg, s ami a későbbi megfigyelő számára pedig megragadhatóvá, vizsgálhatóvá teszi a történéseket. (KOSELLECK 1979, 354-359.) Az egyik szövegrész a Csokonai Kör főtitkára, Szávay Gyula beszámolójában található. E beszámolóban a Csokonai Kör vezetői azzal a problémával igyekeztek szembenézni, hogy bármennyire is szeretnék szélesíteni támogatói körüket, bármennyire is propagálják rendezvényeiket és céljaikat, a város meghatározó, társadalmilag jellegadó rétege, a cívis polgárság távol marad a körtől, pedig „aki debreczeni ember és kissé is számottevő, született tagja a Csokonai Körnek". (LÖFKOVITS-ZOLTAI 1907, 3., vö. ASZTALOS 36.) Annál is inkább érthetetlen volt számukra a cívis polgárság közömbössége, mert a kör épp e réteg kulturális képviselőjeként lépett fel, még irodalmi szerepüket is az ő mentalitásukból eredeztették: a kör különböző irodalmi irányok között kiegyenlítésre törekvő józanságát eredetösszefüggésbe hozták a debreceni polgárok helybenhagyó, a helyi felfogáshoz igazodó magatartásával, amely szerint „úgy veszik a dolgokat, ahogy van, s a helybeli akusztikához idomítják". (LÖFKOVITS-ZOLTAI 1908, 4.) A másik két idézet a Városi Múzeum jelentéseiből származik. Az egyiket Szávay előbbi mondatával egy időben írta le Löfkovits Arthur, a múzeum igazgatója és Zoltai Lajos múzeumőr. Arra panaszkodtak, hogy hiába intéznek újabb és újabb felhívást a debreceni és a környékbeli emberekhez, hogy adják be muzeális értékű tárgyaikat a múzeumnak, hiába járják végig házról házra a várost, bizony kevés meghallgatásra találnak. Az emberek szívesebben adják el tárgyaikat az ószeresnek, s mit sem törődnek azzal, hogy esetleg idegen kézbe jutnak vagy kikerülnek az országból, s így nem a nemzeti kultúra emlékeit őrző-bemutató múzeumot gyarapítják: „most közönyt, nemtörődömséget, tájékozatlanságot, máskor ellenkező érdekeket kell leküzdenünk." (LÖFKOVITSZOLTAI 1911, 8.) 1912-ben és 1913-ban sokszorosított lapokon intéztek kérelmet a közönséghez: „a múzeum gyarapodását erősen gátolja a közönyösség, a nemtörődömség, amellyel Debrecen és vidéke közössége, műveltségre, társadalmi állásra és vagyoni állapotra való különbség nélkül (...) a művelődéstörténetem, népéleti, általában muzeális értékekkel bíró emlékeket, mint értéktelen, semmirevaló tárgyakat pusztulni és elkallódni engedi". Nem hagyják homályban azt sem, hogy miért és minek a kifejeződéseként tartják fontosnak a közösség adakozását. Benne „a jelen és jövő fundamentumát alkotó múlt iránt érzet kegyelet" és „a városhoz való ragaszkodás" jelét, 344