A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2002-2003 (Debrecen, 2003)

Régészet, ókortudomány - Pallag Zoltán: Posta Béla és a magyar keleti archeológiai intézet terve

A magyar kutatásra, éppen annak speciális, a nyugatitól eltérő motiváltsága miatt nem alkalmazhatóak Said általánosító megállapításai. Az orientalisztika fejlődése nálunk nem az olyan expanziós hadjáratok hozadéka volt, mint például Napóleon egyiptomi kalandja (1798-1799), melynek tudományos eredménye a sokkötetes „Description de l'Egyipte" volt. Ellenkezőleg, a magyar viszonyokra nem alkalmazható a legyőzött, önmagát irányítani nem tudó „keleti" toposza. Elég, ha a honfoglalásra, a tatárjárásra, vagy a török uralomra gondolunk, amikor is a keletiek voltak a győzők. A Kárpát-medence és a magyarság történelme a legszorosabban összefügg a keleti népek történelmével, és a magyar etnogenezis ezer szállal kötődik a Kelethez. Az a fajta rasszizmus, ami Said szerint mindig is jellemző volt az orientalisztikára, szintén nem alkalmazható egyértelműen a magyar viszonyokra. Az magyar orientalisztika, mint tudomány és a magyar orientalizmus, mint ízlés és stílus éppen felértékelte a keleti lovasnomád típusát (később az ún. turáni népeket), hiszen a magyarság őseit látta benne. A magyar keletkutató csak az egyik oldalról volt az egzotikus (időben és/vagy térben távoli) kultúrákat szinte égi magasságokból szemlélő tudós, a másik oldalról ahhoz az orvoshoz hasonlítható, aki saját magán végez műtétet. Itt már értelmetlen lenne a tárgyát lenéző rasszista tudós toposzát használni. Az is igaz viszont, hogy eleinte olyannyira a lovasnomád-kép volt az uralkodó, hogy csak komoly viták és komolytalan sárdobálások után került be a köztudatba a finnugor rokonság elmélete, vagy ahogy a kizárólagosan a török lovasnomád-kép mellett kardoskodók pejoratívan emlegették a „halzsíros atyafiság" (PUSZTAY 1977; HEGEDŰS 1966; DOMOKOS 1990). Mindezen magyar sajátosságok ellenére csak 1850-ben jött létre a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán az első orientalisztikai tanszék, amelynek vezetője Repitzky János (18171855) a keleti nyelvek és literatúrák magántanára volt. Török, perzsa, arab és szanszkrit nyelveket tanított. Ezzel megszűnt Magyarországon az az 1635 óta élő gyakorlat, miszerint az egyetemi oktatásban a keleti nyelveket csak a bibliai nyelvek képviselték. „Míg azonban a sémi nyelvek oktatását teológiai érdekből kezdték meg nálunk és Európa többi egyetemén is, a nem sémi keleti nyelvek oktatását nálunk más indokok alapján vezették be, mint a külföldi főiskolákon. A nyugati országokban ugyanis az orientalisztika iránti érdeklődés nagyarányú fellendülése többnyire a keleti hódításokkal és gyarmatosítással volt kapcsolatban. Nálunk viszont a nem sémi keleti nyelvek iránti érdeklődésben a magyarság keleti származásának, az őshazakutatásnak, illetőleg a magyarság keleti kapcsolatainak kérdése játszott meghatározó szerepet" (CZEGLÉDY 1972, 554). A 19. század végére a budapesti egyetem mellé az 1872-ben alapított kolozsvári egyetem is felzárkózott a keleti tudományok müvelése terén. Olyan tudósok is tanítottak itt, mint a hebraista Eisler Mátyás," aki a sémi nyelvek és irodalmak magántanára volt, vagy a kalandos életű Bálint Gábor (BÁLINT 1973; GAZDA 1997/1, 66-67), a történész Szádeczky-Kardoss Lajos (GAZDA 1997/11, 337-338), a földrajztudós Cholnoky Jenő (GAZDA 1997/1, 101), Gombócz Zoltán a nyelvész (GAZDA 1997/1, 146-147). Nem véletlen, hogy ezen az egyetemen született meg egy magyar keleti archaeológiai intézet terve. A'19. században a legtágabb értelemben vett orientalizmus reneszánsza volt Magyarországon, nemcsak a tudományban, hanem művészetekben is, a romantikától a szecesszióig (STAUD 1999). Tudományos expedíciók indultak keletre, részben a Tudományos Akadémia támogatásával, részben magánpénzekből (KARA 1973; RÓNA-TAS 1986). Annak ellenére, hogy a 19. századi Magyarországon a kelet valóságos divattá vált, s a keleti származás tudata a kárpát-medencei törté5 Eisler Mátyás (SCHEIBER 1988; GAAL 2000, 98) egyben kolozsvári neológ főrabbi is volt, valószínűleg tőle tanulhatott Létay Balázs - a tervezett intézet lelke - héberül. 118