A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Szabó Anna Viola: „Öttől hétig moziban etetema fantáziámat”. Oláh Gábor és a film

fontosabb tulajdonságát veszi észre Gance műveiben: „Lassan, részletezve játszanak, arcuk, mozdulatuk beszél szöveg nélkül. Ez az igazi film. A jelenetek nagy része szalonban, félhomályban, vagy Rembrandt-i világításban történik s így nagyon szépek. Olyanok, mint a félig kimondott, de egészen megértett nagyszerű gondolatok."

67 OLÁH GÁBOR ÉS HANGOSFILM Különös jelenség, hogy a haláláig vezetett naplóban 1926-ban említi utoljára a tényt, hogy moziban volt. Mi történhetett? Oláh a filmnek, mint technikai találmánynak (mint minden technikai találmánynak: rádiónak, repülőnek, televíziónak stb.) nagy csodálója volt. Többször említi a naplóban, hogy élete legfőbb szenzációjának a repülés és a mozgófénykép felfedezését s az emberiség hőseinek a tudósokat tekinti. S áldásnak, hogy ő mindennek szemtanúja, kortársa lehetett. Ehhez képest mégis különös, hogy az 1930 januárjában Debrecenben is nagy hírveréssel bemutatott hangosfilm

68 semmilyen reakciót nem váltott ki belőle, sem lelkesedést, sem kétségbeesést és gyászt, ahogy sokakból a korban - és később sem említi soha. A mozgófénykép megmarad költészetében metaforának: saját életét, fantáziaképeit nemegyszer filmhez, mozgó fényképekhez hasonlítja, látván magát, mint hőst, saját életében. Versei talán bizonyítékul szolgálhatnak rá, hogy Greta Garbo, aki a hangosfilmen vitte tovább az isteni díva, a vamp típusát, személyes élménye lehetett a mozivásznon.

69 Garbo azonban beszélt. Nem volt többé szabadon birtokolható: saját személyisége, saját akarata lett az álom-nőnek. Valószínűleg nem a hang megjelenésével elszegényedő filmi kifejezésmódot fájlalhatta, hiszen a kaland, az esemény megmaradt, bár a regényes, túlzó gesztusokra, a pantomimre, nem volt többé szükség. A hanggal a titok veszett el. A néző már a némafilmet is valóságnak tételezte, s a hangosfilm még közelebb vitt az élet valóságához, amennyiben a szereplők ezután nem pusztán mozgásukban, de beszédükben is hasonlítottak egy valóságos emberre. így, bizonyos tekintetben, „az a valóság, amely a hangosfilmről tekintett le a nézőre, jobban hasonlított a ténylegesre, mint az, amelyet korábban a némafilmből megismert". (SZILÁGYI, 288.) A némafilm egyik szépsége éppen abban rejlett, hogy a „legvisszataszítóbb dolog is megnemesült, rejtély vette körül. A szereplők nem beszéltek, s ez arra kényszerített bennünket, hogy elképzeljük, mit mondanának, miért cselekszenek úgy, ahogy. (...) A felirat (és, tegyük hozzá, a hang) érzékelhető formába önti azt, ami a nézőben csupán megérzés volt. A költészet világából visszavezettek a legridegebb valóságba." (FONDANE, 85.) A némafilm új nyelvet hozott létre - még ha kényszerűségből is - amelyet a hang lerombolt. A némafilm képeinek puszta látványa észlelést és következtetést igényelt. Ehhez képest a hangosfilm sokkal egyértelműbb. Minden film megértéséhez szükség van természetesen a fantázia segítségére, már csak a filmnyelv felfogásához is. A hanggal azonban elvész az az űr, amelyben a néző álma helyet találhatott magának. Nem minden film volt Gance- vagy Griffith-féle, önmagáért szép, tisztán képekkel mesélő, élmény-szublimáló, művészi film. Az azonban, amit a mozi eddig Oláh Gábor számára nyújtott, amit eddig a moziban kapott, éppen a populáris művészet kínálta felfokozott élmény, maga az élet volt, vagyis az élet álma: egy titkokkal teli, szenvedélyes, „művészi valóság", a saját valósága, melyet magának teremtett, olyanná 67 NAPLÓ III., 120. 68 Debrecen, 1930. január 25., 8. p. 69 lásd még: Mata Hari képe. Mj.: Panoráma, 105. 316