A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

„Érdekes volna... Megcsalna. Átélném a csalatás tragédiáját. Micsoda fekete-piros verseket írnék! Meg kellene próbálnom." (NAPLÓ IV. 314.) Oláh A művészet tornyát

22 építette, ahol a beépített áldozat nemcsak ő volt, hanem azok az emberek is, akiket elrabolt az élettől, akiknek nem a sorsuk, hanem mindenek előtt ennek formája volt a fontos. Mélyen igaz Oláh esztétizmusára is Peter Szondi megállapítása, aki szerint az élet művészetté formálása, a közös világ pusztán esztétikai szemlélete csak az én valóságvesztése, a cselekvésről és az etikai elvekről való lemondás árán lehetséges. (SZONDI 1975, 177.) Oláh maga is számtalanszor érezte, hogy kiesett korából. Egyre gyakrabban törtek rá paranoiás félelmek. Etikai megfontolásokkal, morális gátakkal pedig naplójában szinte alig-alig találkozunk. S nem véletlen az sem, hogy még azokat a regényhőseit sem társadalom-lélektani indítékok mozgatják, akiknek pedig korjellemző feladatot szánt, hanem az elbeszélő esztétikai önkénye. Oláh - ahogy már volt is róla szó - azon az úton járt, aminek első állomása Lukács György szerint a lelki szegénység. Tudta, le kell mondania mindarról, ami a mindennapokhoz kötné az embert, le kell mondani a boldogságról, az embertársakhoz fűződő kapcsolatokról, a szeretetről, a megértésről, a szerelemről. Tudta azt is, hogy a mindennapi élet, s - ami ettől elválaszthatatlan a személyiség csonkasága nélkül, amit a mindennapi emberek kegyetlenségnek gondolnak, a nagy mű, az élet műalkotássá formálása megvalósíthatatlan. S tudta azt is, hogy jobb felvállalni a magányt, mintsem kompromisszumokat kötni, amelyek aztán megcsonkítják, megvalósíthatatlanná teszik a művészi, az igazi életet. Oláh mindent feláldozott, hogy elmondhassa „az én életem olyan alkotás, melynek szépség a formája". (NAPLÓ IV. 118.) Ennek ellenére a nagy mű, a művészi élet mégsem született meg, sorsa mégsem azonos Hesse Csillagregényének hasonló karakterű hőséével. Talán nem esett eléggé kétségbe, talán mégiscsak maradtak illúziói az empirikus-mindennapi életet illetően. Talán nem választotta radikálisan önmagát, hanem újra és újra a siker és a pénz adta bódulatra vágyott. Talán nem kellett volna élő szobrot faragnia magából. Talán nem volt tisztában vele, hogy „a lelki szegénység csupán feltétele, kezdő stádiuma az élet igazi vitelének." De talán leginkább azt nem tudta, hogy „a lelki szegénység annyi, mint magunk feladása, hogy azáltal művünket realizáljuk; művünket, mely felőlünk nézve csak véletlenül a miénk, mely által azonban szükségessé válunk". (LUKACS 1977b, 548.) Oláh előbb akarta érezni, élete és sorsa szükségszerűségét, sőt, ami ennél fontosabb, maga akart efölött dönteni. Ki akarta zárni a véletlent, a jelentéktelent és a jelentésnélkülit, hogy szükségszerű, megalkotott, önmaga által birtokolt életet élhessen. „Mindig egyedül volt. (...) Világossá lett előtte, hogy helyét a világban magának kell megkeresnie, mert ő maga a világ, hasonlóan nagy és egyetlen, mint az emberek közös világa." (ANDRIAN 1990, 55.)

23 Mindenhol magát kereste, mindenhol a saját arcát szerette volna látni, mígnem aztán rabjává vált tükörképének. S lassan a világ nem volt már más, mint énjének kivetítése. A végén már maga sem tudta eldönteni, üldözési mániában szenved vagy valóban üldözik, hogy jelentős költő vagy csak annak képzeli magát. Hofmannsthal tisztában volt az esztétikailag formált belső világ és a külső, durva valóság integrációjának lehetetlenségével és az erre tett kísérlet veszélyeivel. Hisz aki kísérletet tesz erre, az vagy megőrül, vagy meghal. A királyfi a világba kilépve is királyfi marad.

24 Oláh azonban feltétlenül - kisebb-nagyobb önértékelési lejtőkön is túl - hitte, hogy belső, esztétikailag alakított világa az egyetlen mérce. Még ha el is tűnik 22 Oláh publikálatlan müve, amelyben csak a tapintható, látható anyagot megformáló művészetben hívő realisták és az eszme, a gondolat erejében bízó idealisták küzdenek egymással, majd megbékülnek és együtt építik a „gyémántfényű" művészet tornyát. 23 Az én fordításom - L. L. 24 Vö. Hofmannstahl: Märchen der 672. der Nacht, Reitergeschichte. (Magyarul: A 672. éjszaka meséje. Art Limes, 2000. 44. sz. - Lovastörténet. In: Vajda György Mihály vál. Mai osztrák elbeszélők. Bp., 1967.) 295