A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)
Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)
vei képviselik az igazi, a valódi magyar érdekeket és értékeket, vagyis közelebb állnak az eszményhez és az igazsághoz, mint kortársaié. Oláh a társadalmi-szociológiai mozzanatok zárójelbe tételével olyan társadalmilag tagolatlan közösséget feltételezett, amelynek érdekei közvetlenül egybe esnek a magyarságéval. Abban a korban, amikor az irodalom társadalmi jelentősége kétségkívül megnőtt, sőt egyes irodalmi irányokat épp társadalmi szerepük emelt az érdeklődés középpontjába, az érdekek és értékek tagoltságának figyelmen kívül hagyása, egy korszerűbb szociologikus tájékozódástól, világ- és történelemfelfogástól zárta el az utat. Hiába írta meg a Táltosfiút, amit reális társadalomképe miatt annyira dicsért Móricz, lényegében nem mozdult el a népnemzeti nemzetfelfogástól, amely homogén egységként tételezte a magyarságot, vagy legalábbis minden társadalmi problémát feloldott a nemzeti hovatartozás kérdésében. Oláh e regényében is a társadalmi környezet inkább csak díszlet a főhős és az anyja álmodozásához. Talán így akarta kompenzálni származása miatti kisebbrendűségi érzését, ami rendre előbukkan a naplójában. Megbecsülése hiányát már 1907-ben paraszt származásával magyarázta: „Ezt nem tudja megbocsátani Kölcsey Ákos úr." (NAPLÓ I. 103.) A Petőfi Társaság tagjává való megválasztásakor is ebben vélte felfedezni az ellene szavazók motivációját. Rendre visszatérő ideája, hogy ő nemesi származék, s mennyivel nagyobb költő lett volna belőle, ha gazdagabb családba születik be. (NAPLÓ II.) Úgy tűnik, Oláh nem igen tudott mit kezdeni önnön sorsa szociális jelentésével: „sem a fajtámhoz nem bírok leszállni, hogy egészen parasztember legyek, aminek születtem; sem »úrrá« nem tudok fajulni. Küszöb vagyok...a küszöböt pedig mindenki tapossa". (NAPLÓ II. 38.) Egyikhez nagy volt távlata, műveltsége, s nem utolsó sorban vágya, a másikhoz hiányzott viselkedéskultúrája és magatartása természetessége. Egyedül a magateremtette világban érezte magát biztonságban, míg a betegség és a halál közelsége szét nem törte ezt a védőburkot is. A kör és Oláh közötti alapvető különbség akkor mutatkozik meg, ha megnézzük, hogyan viszonyultak az elmúlt korok irodalmához és nagyjaihoz. A Csokonai Kör szemléletét a kultikus irodalomértés határozta meg, azt hitték, az irodalom világa szentély, amelynek épp ők a papjai. S ha nem is főpapok, de odatartoznak a hagyomány kiválasztottjai közé, akik egyedül jogosultak arra, hogy megmondják, ki az, aki tagja lehet e szent világnak. Oláh számára a művészet szintén templom volt - még ha tisztában is volt azzal, hogy nem árt, ha a művésszé emelkedés útján az irodalmi élet számos akkori meghatározó tagjánál földi kapaszkodókat is keres -, de azt tartotta, hogy a valódi beavatást nem a fölkent papok, hanem a múlt nagyjai végzik el. Oláh múltszemléletéből hiányzik mindenféle kultusz. Mikor egyszer Pap Károly azt mondta neki, „Barátom, te már klasszikus vagy", megijedt: ,,[ú]gy éreztem, mintha vassá vagy márvánnyá szoborulnék. Ez mégis csak kellemetlen állapot: mintha élve válnék az ember múmiává. Vagy csak nekem ilyen különös? - Hirtelen elszakadtam Pap Károlytól, hogy jobban érezzem lüktető, élő, romantikus, be nem fejezhető és meg nem jegecesedett egyéniségemet." (NAPLÓ IV. 83.) Közelebb volt hozzá a Nyugat szellemiségének azon vonása, amit Schöpflin Aladár így formulázott: „mi éreztük először, hogy a régi nagy költők nem szobrok, hanem írótársak". (SCHÖPFLIN 1967, 514.) Oláh mindig azt kereste, mi az, amit a régi költőink a mának mondani tudnak. Gyakran szólt a nyelvükön, ami rendre ki is vívta a kritikusok haragját, hisz vagy az anakronizmus, vagy a megengedhetetlen eklekticizmus jelét látták benne: hogyan is kapcsolódhat össze a régebbi nyelvhasználat a modernebb irodalmi irányok poétikai eljárásaival. Még maga Kosztolányi is meglepődött a Költemények című kötetet olvasván, hogy Oláh verseiben a régi és az új „sokszor nem minden harmónia nélkül egyesül", s ami a fő, hogy „ósdiságba sohasem esik". (KOSZTOLÁNYI 1907.) Oláh Aranyhoz hasonlóan átmenetinek érezte korát, s ezért a szintetizálásban látta feladatát. A különböző történeti irányok összefűzésére azért vállalkozhatott, mert az irodalmat nem tartotta társadalmilag, történetileg tagolhatónak. Számára az irodalom sokkal inkább szövegek és stílusok kavargó, de 286