A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Néprajz, kulturális antropológia - Nagy Ibolya: A paraszti szociális identitás fenntartásának kísérlete Hajdúszoboszló gazdatársadalmában

Oláh Jánosné, Rózsa Zsuzsanna Balmazújvároson született, de kisgyermek kora óta Szoboszlón, szoboszlói és környékbeli tanyákon élt, bonyolult és mozgékony birtokviszonyok között; ahogyan mindkét ágon a nagyszülők a birtokot széjjel adták, kiházasították gyermekeiket. Szülei az örökséghez földet béreltek, házat vettek a városban majd eladták földvétel miatt, és így tovább. Végül is szüleinek 5 kh. öröksége volt, ehhez szereztek még 2-3 holdat. Öccsével együtt, mint német származásúakat besorozták a Szovjetunióba induló kényszermunkások közé, de a fiatalasszonyt, mivel akkor volt csecsemő a gyermeke, néhány óra múlva hazaengedték. Itt jegyzem meg, hogy öccse polgárit, kereskedelmit végzett, s le is doktorált. Oláh Jánosné nemhogy nem „büszkélkedett" ezzel a pályafutással, de nem is tudott róla többet „valamikor mondta, de én nem foglalkoztam sose vele". Nem a családi kapcsolatok megszakadása áll emögött, hisz Oláh Jánosné 1997-ben bekövetkezett halála óta is tartja a két család a rokonságot, hanem az, hogy paraszti világukon kívül esik mindez. Oláh János elbeszélt életpályájában a fordulópont a kulturális folyamatossággal jellemezhető szociális identitás megszakadása volt. Annak az időnek az elmúlta, amit a régi szólással jellemzett: ,yAkkor még a kű is lágy vót!" Beszélgetésünkkor szívesen s örömmel idézték fel ezeket az éveket, de egymás között már ambivalensebb a múltidézés: „hát tudja: sokszor feljön az emberbe, de utána meg egy nagyot nyelünk, oszt letorkoljuk, jó, beszíljünk hé mást hagyjuk eztet! Meg nevetünk egyet: ezt is kibírtuk! Ha rívunk-szomorkodunk?! Mer' ez senkire nem tartozik csak kettőnknek egymásra." A közös beszélgetéseken, s ez alapján jelen dolgozatomban is oly sokszor visszatérő, saját döntésen, gyakorlaton és szorgalmon alapuló közös munkavégzésre hadd idézzem fel talán a legjellemzőbb részletet, az 1947-48-as évekből: „Ha nagy vót a munkaszezon, fogadott az ember napszámra kisegítőt egy párat. Látta, ennyi, fel kellett mírni: ez mennyibe kerül, ez hogy megyén, mi a ráfordítás, Ha hamarabb megcsinálom, akkor több jön be belőle. Hogy ne legyen ráfizetís, mer' egísz esztendőbe mindig nyögte. Próbálok rajta fordítani. Haladni csak úgy lehet, hogyha jól érti: ez a növíny ilyen, ennek annyi idő alatt meg kell lenni, mer ha nem, akkor ráfizetís. Aho' kell a munkaerőt alkalmazni, és meg is hozta, amit kiadott munkabírbe! Termeltünk mink ződborsót is, meg gyapottat. Mindent meg kellett fogni, és mindenbe-mindenhe tudni, látni és alkalmazkodni. Ez most vót a háború után. A borsó 48-49-be. Csövesen bevittük a szövetkezetbe. Az is úgy vót: mámma-hónap ezt szedni kell, mer hónap után levínül, kevesebbet adnak írté. Mindig ésszel kelletett gondolkodni. Nem keveset termeltünk. Összefogtunk a jó barátok: szedtük mámmá nekem, hónap neked, de nem lehetett sok embernek, mer a hátuljáé kimaradt, soká került rá a sor. A gyapotnál ugyanez a helyzet: mikor nyílt, szedni kellett! De meghozta, meghozta a jövedelmit, nem vitás. De, hozzá kelletett alakulni! Mer a gyapot olyan: míg csak a nagy fagyok be nem jöttek, az addig mindig virult, oszt virágzott. De mikor mán olyan vót a fagy: leszedtük, osztán bevittük száradni. Kemence vót, befűtöttünk, a sutba beraktuk, ott vót két napig, olyan gyönyörűen kinyílt mint rózsa a melegen. Hozzáfogtunk oszt fosztogattuk kifele. De hány este fosztottuk ífélig meg tovább! Ebbe vót a piz. Nem vót kötelező, de választani kelletett valamibűi. Na, mink ezt választottuk: a ződborsót, meg a gyapottat. Vót több tétel: kender, koriander, fehír bors, csumiz, ilyen marhaságok. Mink is mindenbe belefogtunk, de ezt jobbnak láttuk, mer' a vetísidőtűl a termísig, oszt ez nekünk - mer vót útmutató, de csak útmutató! mink azir választottuk mer abba az időbe kiesett az emberek munkája. Azt akkor kelletett szedni, mikor még a tengerit nem törtük, ami rajta maradt tengeritörís után a sutba szárítottuk. Be kelletett áztat lípcsőzetesen osztani. Aztán az alvás nem vót olyan nem tudom mi, mer' ketten törtük a tengerit, meg vágtuk a csutkát meg bekötöttük. - Oláh Jánosné közbeszólása - Ez a papa dóga vót (mármint a kötözés) nekem meg az vót a szezonom, hogy akkor tőtöttem a rucát, a libát, mikor tengeritörís vót. De a közepibe nem vót 177