A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Balogh László emlékezete - Szablyár Ferenc: A rovatvezető

valami jól értelmezett lokálpatriotizmus is. De a korabeli rádióújságokat lapozgatva kitűnt az is, hogy nem volt kivételezett helyzete Debrecennek, hisz Soprontól Nyíregyházáig számos helységgel volt hasonló kapcsolatunk. Máig emlékezetes Németh László 1969-es szereplése, aki Gulyás Pálról, a vidéki géniuszok sorsáról beszélt, s egyszer keserűen panaszolta, hogy „a mi kitűnő olvasóközönségünket, amely a könyvkiadás sötét éveiben is kitartott a Bessenyei óta folyó magyar közösségi irodalom mellett, ma a ponyva diadala, a televízió, a sznobizmus, mely a magyarságunkra emlékeztetőt megveti, egyszerre több felől bontja, s a művészetté fejlesztett hangulatcsinálás egyre könnyebben tereli; úgyhogy a megkapaszkodás a megismert értékekben, a betemetettek kiásása egyre fontosabb eseménnyé válik, mellyel az irodalomértők népüket szolgálhatják." Igen rozoga, alig álló híd vezetett a határom túli magyarokhoz is. A rovat utazó szerkesztői azonban itt is értek el eredményeket, ahogy ezt egy Bartalis János-levélidézet is bizonyítja: „Ebben az évben még egyetlen Rádióújságot sem kaptam. (Nem csak én, mások sem.) S így nem tudom: leadtátok-e műár a felvételt (Életem, emlékeim). Légy szíves, értesíts, mi a helyzet. Ha nem jött le, közöld a leadás időpontját, hogy meghallgathassam. Sajnálnám, ha elmaradnék tőle. Balogh Lászlót szeretettel üdvözlöm. Téged ölellek: Bartalis János". Egy másik levél 1970. május 25-én kelt Stószon: „Köszönettel kezdem, jól esett, hogy az Olvasmányélmények relációban sorra kerültem. Ne haragudjon, hogy szemtelen leszek, és indítványozni próbálok a jövőre vonatkozólag. „ A levélíró: Fábry Zoltán, aki a levél folytatásában számos ötletét írja meg. Mikor 1973-ban más beosztást kaptam a Rádióban, úgy éreztem, hogy egy jól működő szerkesztőségtől kell búcsúznom, olyantól, amely az adott kultúrpolitikai körülmények között teljesítette a tizenhárom évvel ezelőtt megfogalmazott elnökségi elvárást. Akkor a tanár, a rovatvezető a rádió nagyobb nyilvánossága kedvéért lépett le a katedráról és pihentette hosszabban írói tollát... Most már peregtek az évek. Balogh László a rovatvezetés hivatali munkájától megvált. Főmunkatárs lett. A lírikus Arany teremtette világ kétségeket és csalódásokat rejtő tájain járt. Hangulatával egyező verseket keresett. „Eletem minden szakaszában teremtődtek körém társak - írta - akik otthagyatták velem az édes-keserves magányt... " Ez a magány nem volt mindig „áldott" ahogy hajdanán Csokonai is óhajtotta, hanem József Attila-i „maga emésztő". Önvallomásnak is érzem, amit Az ihlet percében c. kötetben Aranyról írt: „Olykor kínozza az örök kétely, vajon helyesen döntött-e a múltban és jelenben sorsáról, személyiségének kiteljesedéséről. Vívódik a kötelességteljesítés parancsára elvállalt szerep és az önmaga megvalósítását biztosító szerep között". A farkasréti temető mellett lakom. Sokszor megyek el Balogh László hamvait elfedő márványtábla előtt. Ezeket az Arany-sorokat vélem rajta látni: Nem célra vágyom, elveszett irányom; Óhajtok pihenni: mindegy hol, miképpen: Akár célhoz érve, zöldellő virányon, Akár összerogyva, pályámnak felében. 428