A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Iskola és világ, hagyomány és újítás. (Előtanulmány a 18–19. századi korszakforduló megragadásához a Debreceni Református Kollégium történetében)

mint szerte az országban jellemző modellre. Nem ok nélkül, hisz az, amit Szilágyi Sámuel a Lant pápai párjáról, a Tavaszról mondott döbbenetes módon egyezik a debreceni tanárok álláspontjával: „Ne akarjunk tudósnak látszani, 's ha egypár magunknak tetsző sort összefércelünk, ne gondoljuk magunkat nymbusban lenni, ne áruljuk szemtelen kofa módjára éretlen gyümölcseinket..." (BODOLAY 1963, 107.) A legitimációs bázisok különbsége az iskola és egyben a társadalom működésére vonatkozó alapelveket érint. Ennek megértéséhez Arisztotelész techné és praxisz megkülönböztetését hívhatjuk segítségül. Eszerint míg a cselekvés egyik fajtája, a techné célja rajta kívül van, addig az ember erkölcsi világára irányuló praxisz maga a cél. Ez alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a professzorok számára a nevelés elsőrendűen eszközjellegű volt, lényegében alárendelődött egy ezen túl lévő egyházi-vallási célnak, addig Péczely számára maga a nevelés is önérték, öncél volt, s épp ezért nem lehetett csak az elérendő cél felől tekinteni. így Péczelynél a nevelés legalább annyira az erkölcsi-társadalmi cselekvés (gyakorló)tere, mint a tudásszerzésé. Vagyis világosan látta, hogy van olyan tudás, amely megtanulható és számon kérhető, viszont van olyan tudás is, aminek elsajátítása csak a gyakorlatban lehetséges, mint ahogy e tudás értéke is csak a cselekvésben mutatkozhat meg. Péczely szerint a nevelésnek e kettőre egyformán ügyelnie kell. Működése a pedagógia társadalmi jelentősége felismerésének és önállóvá válásának folyamatába illeszkedik bele és alapelve megegyezik Kölcsey azon felismerésével, hogy ,,[a] cselekedetek, a publikumban forgás formálnak hasznos embert..."

35 Mindezek alapján talán elmondható, hogy a vitában egy hierarchikus, rendi és egy individualitást támogató polgári szemlélet állt egymással szemben. Vagyis valóban több forgott itt kockán mint a kollégiumi oktatás. E két modell közti (korszak)váltásra utal az is, hogy Sárvári Pál ellen ekkor indulnak meg a tüntetések, pedig elévülhetetlen érdemeket szerzett a Kollégium nevelési rendszerének megújításában. 1789-ben készített tanrendjében például először szerepelt a pedagógia önálló tárgyként és lenyűgözte az akarat fenségét hirdető kanti individuum is. E küszöböt azonban már nem léphette át. Az irodalmi diáktársaságok és Péczely jelentőségét az adja, hogy a Kollégium mégiscsak megtette e lépést, mégha jelentőségük talán nem is igazán irodalmi téren mutatkozik meg, hisz az általuk meghonosított almanachlíra epigonizmussal terhes, s egyben a „couleur locale feláldozását is jelenti". (JULOW-TÓTH 1981, 437.) De ettől kezdve a professzoroknak és a kollégium vezetőinek is komolyan szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy a tudás nem birtokolható, ezt az iskolai tananyag nem fedheti le teljesen, nem vonhatja ellenőrzése alá: az iskola és a világ, és az hozzájuk tartozó tudások különbözősége olyan adottság, amivel számolniuk kell, s így hagyomány és újítás is kölcsönösen feltételezik egymást. Kölcsey Ferenc: Iskola és világ. KFÖM I. 1174. 413